Nagy-Kaszáné Somogyi Ilona írása
1. fejezet
A következő kanyar már a végállomást jelentette, s nagyot huppant az autó kereke, ahogy bekanyarodott a vonatállomás parkolójába. Ócska kis autó volt az, mely még a régi idők emlékét idézte. A vonat még nem állt bent, így még időben érkeztek ahhoz, hogy jegyet is tudjanak váltani. A pénztáros álmos fejjel tekintett a korai utasokra, és mogorván megkérdezte, hogy hova és hány jegyet kérnek. Az idősebb utas és fiatal kísérője megszeppenve, alázatosan mondta be a vonatállomás nevét, ahova a jegyet kérik. Türelmesen megvárták, míg a pénztáros álmos ujjai kikeresik az általuk választott úti célt, és elkészíti a jegyet. Néha fel-felnézett, komor, vizsgálódó szemmel. Egyáltalán nem volt szimpatikus ez a tekintet, ezért jobbnak látták, ha kissé oldalt megállnak, nehogy esetleg valami ne tetsszen a bent üldögélő nőszemélynek. Közben halkan beszélgettek, s szemükben aggodalom tükröződött. Ütött-kopott állomás volt, olyan, mint amelyet egyszer megépítettek, de sosem újítottak fel. Mintha az idő is megállt volna errefelé. Még sosem jártak itt. Minden olyan rideg és elutasító volt. Mintha azt akarnák, hogy ne maradjon sokáig a teremben, aki betér. Mindenesetre ők is úgy érezték, hogy jobb lenne minél hamarabb kívül kerülni az ajtón. Nemsokára újabb utasok érkeztek, akik nem voltak ennyire megszeppenve, mint ők, s hangjuktól visszhangzott az üres váróterem. Gyanúsan méregették őket, de egyikük sem szólt egy szót sem. Jobb nem beleavatkozni mások dolgába. Igyekeztek még a látszatát is kerülni annak, hogy netalán furcsának tartják, hogy ilyen nagy hanggal vannak. A jegy nagy nehezen elkészült, s megköszönve azt igyekeztek minél hamarabb a friss levegőn lenni. Érdekes kis jegy volt ám az. Ilyet nem látni minden helyen. Egyszerű, téglalap alakú kartonjegy, melyen erősen nyomott, vagyis inkább belegépelt szöveg mutatta, hogy utasa melyik állomásra kérte. Olyan volt a kinézete is meg a tapintása is, mintha a vakoknak készült volna. Persze ez nem Braille-írással volt tele, csak úgy mutatott. Bizonyára az erős gépeléstől.
A vonatállomás egy kis erdei völgyben helyezkedett el, amelyet egy gyorsan futó patak szelt ketté. Körülötte hegyek emelkedtek hatalmas szálú fenyőfákkal. Ki tudja, hány esztendeje vannak ők itt, és tanúi múltnak s jelennek. A hajnali csendben hallani lehetett a patak zúgását, mert a völgy mindenhol azt visszhangozta. A csendben az erdő is megszólalt és csevegésbe kezdett a patakkal. Zengett a rengeteg, s a szél játszott a húrokon. Kellemes társalgás volt ez, melyet az ember unos-untalan csak hallgatna.
Az erdő sötét óriásként vonta körbe a kisvárost. Így is hívták azt a hegyet, hogy a Fekvő Óriás. Ha valaki nyugat felől közelített a város felé, akkor úgy látta a nagy hegyeket, mintha valóban egy óriás feküdt volna a város fölött. Valaki azt is belelátta, hogy a fekvő óriás egy nő, mert a domborulatai azt mutatták. Kezeit összekulcsolva a hátán feküdt, mintha egy koporsóban feküdne. Olybá tűnt messziről, mintha a város lenne maga, alatta a sírgödör. S valóban a kisváros sírját meg is ásták bizonyos értelemben.
Ha ez nem így lett volna, akkor e hely kellemes kis völgy lett volna egy kellemes kis várossal. Régi épületei azt hirdették, hogy a városnak múltja van. Az iparosodás viszont elrontotta a város arculatát, és a völgyben egymás után épültek fel az épületóriások, melyek rettentően ellenszenvesek voltak. Csúnyák és otrombák. Létezésük a múlt pusztulását hirdette, s helyét átvette valami mérhetetlen zűrzavar.
A csendes kisvárosból zűrzavaros város lett, tele hangoskodó, maguknak jogot követelő emberekkel. Az iparosodott városok betelepített proletárjaival.
A hangoskodó utasok még bent várakoztak, így kint csend honolt mindenhol. A város lassan ébredezett, de még sokan az igazak álmát aludták.
A hideg, friss hegyi levegő áthatolt nem túl vastag kabátjukon, s ők ketten összebújtak, hogy legalább így melegítsék egymást. Egyikük izgatottan várta az érkező vonat füttyszavát, a másik inkább megállította volna a pillanatot, hogy soha meg ne érkezzen.
– Biztosan elmész, Emily? – kérdezte remegő hangon útitársa.
– Igen, anya, elmegyek. Már nem fordulhatok vissza – ölelte szorosabbra édesanyját Emily, és érezte, milyen nehéz pillanat ez neki. Nem akarta szomorúnak látni, nem akarta, hogy úgy érezze, elveszíti őt, ezért biztatóan így szólt hozzá: – Ne aggódjatok értem apával! Hiszem, hogy minden rendben lesz, mert az Úr velem van.
Elisabeth May nem értette, pontosan mire gondol a leánya, mert nem értette úgy Istent, mint ő, de annyit tudott, hogy nem tudja úgysem lebeszélni a tervéről. Ahelyett, hogy ellenkezett volna vele, elhatározta, hogy támogatóan áll hozzá a dolgokhoz.
– Tudom, hogy az Úr hívott el erre a szolgálatra, kislányom, csak olyan nehéz elfogadni, hogy felnőttél, s ilyen messze leszel tőlünk. Én nem is akarlak lebeszélni róla, csak féltelek, mint anya a gyermekét.
– Minden rendben lesz, anya. Megígérem – próbálta vigasztalni anyját, noha neki is fájdalmas volt az elválás. – Valaki vár majd az állomáson? – kérdezte még utoljára az édesanyja. Elengedni kislányát Kánaán fővárosába nem volt egyszerű megharcolni. Semmit sem tudott a részletekről. Próbálta azért tartani magát, hogy Emilyt se bizonytalanítsa el, valahogy csak meglesznek otthon.
– Igen. Babe megígérte, hogy várni fog az állomáson, és segít vinni a csomagjaimat. Majd együtt megyünk a szállásra. Azt mondta, elintézte nekem a dolgokat. Minden rendben lesz, hallod, ne aggódj miattam! – igazából Emily sem tudott sokkal többet, de nem akarta édesanyját még jobban megterhelni és aggodalmat kelteni benne.
– Jól van. Majd írj pár sort, ha megérkeztél! Sajnálom, hogy nem tudok több pénzt adni neked a költségeidre, de ezt tedd el! – zsebéből elővett néhány bankjegyet, és Emily kezébe nyomta.
– Jaj, anya! Ezt sem kellett volna. Maradt a nyári fizetésemből, majd dolgozni fogok a fősuli mellett, és eltartom magam. Nem várom, hogy itthonról küldjetek pénzt – nyugtatta meg édesanyját. Emily jól tudta, hogy milyen anyagi helyzetben vannak a szülei. Nem is várta tőlük, hogy támogassák a továbbtanulását. Majd megoldja ezt is. Babe és Ginger is mondta, hogy van lehetőség diákmunkára, takarításra, s hitte, majd neki is kialakul valami mellékes.
– Nem is nagyon tudnánk, gyermekem. Legyél mindig jó mindenkihez, becsületes és tisztességes! Hiszem, hogy az Úr veled lesz és megsegít majd – csuklott el a hangja Elisabeth Maynek, és még egyszer átölelte legkisebb gyermekét.
Hogy eltelt az idő. Nemrég hozta ki a kórházból ezt a kislányt, akinek csodájára jártak. Olyan szép gyermek nem született abban az időben. Szőke hajába a nővérek masnit kötöttek, és még a doktornő is örömmel hazavitte volna újszülött kisfia mellé. Mindig is büszke volt rá, s most mennyire sajnálja, hogy nem töltött vele elég időt. A sok munka felemésztette minden energiáját, és nem jutott idő a gyerekeire. Most itt áll előtte, kész nő, és készen áll arra, hogy új életet kezdjen.
2. fejezet
A hangosbemondó recsegő hangja szakította meg a búcsú pillanatait, jelezve, hogy hamarosan vonat érkezik a vágányra. Emily még szorosabbra ölelte édesanyját, mint aki érzi, hogy ez a búcsú bizonyos értelemben örökre szól majd. Elkezdődik élete egy új szakasza, amelyben szüleinek, testvéreinek, otthonának, de még ennek az álmos kisvárosnak is új szerep jut. Pedig hányszor járta körbe kedves utcáit gyerekkorában. Minden zugot ismert már. Sokszor órákig barangolt csodálva a város építészeti remekműveit, míg édesanyja a piacon zöldséget árulva igyekezett hozzájárulni a családi költségvetéshez. Ilyenkor, ha a vásár jól sikerült, egy zacskó cukorka került elosztásra a három gyermek között. Testvériesen. A bátyja volt az, aki leghamarabb megette mindet, és a húgai eldugdosott cukorkái után nyomozott. Mindig sikerrel járt a lányok nem kevés bosszúságára. Sok élményt adott neki e város, neki, a falusi kislánynak, mégsem cserélte volna le a falu csendjét a nyüzsgő embertömegre. Valahogy mindig jó volt hazamenni és élvezni a természetet, ami körülveszi. Első levelezőtársát is ennek a városnak köszönheti. Nem ő volt az egyetlen gyerek a piacon abban az időben. Sok kislány és kisfiú szaladgált a falusi kofák körül, azonban ez senkit nem zavart. Tilly hasonló korú lány volt, amikor unalmában szóba elegyedett vele. Hamar egymásra találtak és címet is cseréltek. A levelezés évekig tartott közöttük, de most már sajnos Emily semmit nem tud róla. Biztos férjhez ment és már gyerekei is vannak. Általában így működik ez falun. Ez az élet rendje, de Emily tudta, hogy Isten mindezek mellett más tervet is készített számára. Nem érezte küldetésének egyszerű emberként leélni az életét, úgy érezte, hogy valami többre hivatott. Még nem tudta, hogy mire, de talán most kezd majd kibontakozni. Biztosan nem így gondolkodna, ha nem találkozott volna Istennel. Élete teljesen megváltozott azóta. Nem a férjhez menésen járnak a gondolatai, mint a legtöbb lánynak, hanem hogy hogyan szolgálhat Istennek a tehetségéhez mérten. Majd most elválik.
A vonat zakatolva érkezett be a peronra. Leharcolt kis vonat volt, de Emilyt ez egyáltalán nem zavarta. Gyorsan kiszedték a várakozó taxis autójából a csomagjait, és megálltak a peronon. A szívük majd megszakadt a búcsú pillanatától, de már nem volt visszaút. Eldőlt a szívében, hogy követi Jézust!
Elisabeth May még egyszer szorosan megölelte legkisebb gyermekét, és kétoldalt megcsókolta. Miért is ilyen nehéz ez az elválás? Elengedi az ismeretlenbe a gyermekét, amiről semmit nem tud. Ki fogja gondját viselni, ha beteg? Ki segít neki, ha bajba kerül? Ezek a kérdések emésztették lelkét, de természetesen ebből semmit sem mutatott. Nem tehet mást, mint hogy az Úrra bízza Emilyt. Ő olyan biztos a dolgában, olyan nagyon bízik Istenben. Neki is ezt kell tennie. Hát nem erre tanította ő is gyerekkora óta? Nem azért járatta a hittanra, hogy higgyen? Benne megfogant a hit, s gyökeret vert. Ez az, aminek szívből örül. Remélhetőleg jobb sors vár rá, mint amilyen neki jutott. Gyermekei jobbat érdemelnek.
Felpakolták a csomagokat a vonatra, és már nem maradt idő további beszélgetésre. Nézte, ahogy gyermeke helyet foglal az egyik ablak melletti ülésen, hogy integetni tudjon. Szeméből már potyogtak a könnyek, s örült, hogy sötét van és a lánya nem láthatja fájdalmát. Kettesben maradnak, ő és a férje. Pedig még ma is emlékszik arra a kislányra, aki szinte esküvel vállalta, hogy nem hagyja el őket soha. Ő bizony még a szomszéd faluba sem hajlandó férjhez menni, hogy mindig mellettük maradhasson. Gyermeki ígéret volt mindez, s Elisabeth tudta, hogy egyszer úgyis eljön ez az idő, amikor Emily elhagyja Kiesvölgyet, és megkeresi az útját. Az ő saját útját, amelyet Isten csakis neki készített.
Emily a lehúzott ablakon keresztül próbált integetni édesanyjának, míg a vonat el nem kanyarodott a völgyben. Megtette hát az első lépést az új élete felé. Misszionárius lesz! Pontosan nem tudta még, hogy ez mit jelent, de mint csillag az égen, úgy ragyogott a szívében e gondolat. Reménykedve nézett a jövőbe, s bízott Isten ígéretében, azokban az igékben, amelyekbe belekapaszkodott, amikor kételkedett a döntése helyességében. Mégis csak óriási hitbeli lépést kell megtennie s kilépnie az ismeretlenbe. Sajnálta a szüleit, hogy egyedül maradtak, de tudta, hogy büszkék rá, hogy ilyen nagy lépést meg mert tenni. Főleg az édesapja. Az ő bátorítására is szüksége volt ahhoz, hogy elinduljon. Majd imádkozni fog értük, hogy békében meglegyenek, és ne keserítsék egymás életét túl sokat. Már nem lesz ott, hogy a villámhárító szerepét játssza, muszáj lesz alkalmazkodniuk egymáshoz. Szíve szinte facsarodott, ahogy édesanyja távolodó alakját eltűnni látta a sötétben, de igyekezett kizárni a fájdalmat, és csak az előtte álló útra koncentrált.
3. fejezet
Sikerült kényelembe helyeznie magát a fülkében, amelyben nem volt más, csakis ő. Jegyét előkészítve várakozott, hogy a jegykezelő megjelenjen, s közben a tekintetét a suhanó erdők és mezők felé irányította. Még sosem járt erre vonattal, minden mozzanat izgalmasnak ígérkezett. A következő állomáson emberek újabb csoportja szállt fel, és vidám hangjuk betöltötte a vonat folyosóját. Voltak, akik Emily fülkéjébe ültek be, s mint a vasútállomáson várakozó hangos utasok, ők is tovább folytatták a beszélgetésüket, mit sem törődve azzal, hogy mások is vannak ott. Emily csodálkozva figyelte őket, mennyire közvetlenek, szószátyárok, hangosak. Ügyet sem vetettek rá, csupán valami köszönésfélét mormoltak felé. Hamarosan a jegykezelő is megérkezett, kilyukasztotta az érdekes kartonjegyet, amelyet aztán újonnan kapott pénztárcájába süllyesztett, s elhatározta, hogy örökké emlékezetébe vési ezt a pillanatot. Rápillantott a csomagjaira. A kölcsönkapott utazótáskában minden benne volt, amire az első hónapokban szüksége lehet. Majd legközelebb, amikor hazajön, visszaadja. Párna, paplan, néhány kisebb edény s a ruhái. Édesanyja gondosan csomagolt élelmiszeradagjai a nehezebb időkre. Igazából fogalma sem volt arról, hogy az étkezések hogyan lesznek, jobban izgult azon, hogy Ginger tényleg ott legyen az állomáson, és várjon rá. Amennyiben nem lesz ott, nehezebb lesz megtalálnia a szálláshelyet, de valahogy megoldja. Végül is mindenki egy nyelven beszél, majd megkérdezi, merre kell mennie.
Egyórás zötykölődés után a vonat megérkezett Királyvárosba, ahol Emily már járt korábban, amikor néhány napra elutazott a barátnőjéhez. Itt kellett átszállni és ismét jegyet váltani.
Az állomás ismerős volt a számára, s nyugodt szívvel indult a tömeg után, hogy a sorban állva megváltsa a tranzitjegyét Kánaánba. Királyváros állomása hatalmas volt és büdös. Az épület valamikor gyönyörű lehetett, a mennyezetet bonyolult stukkók díszítették. Noha kopottak voltak, látszott rajtuk, hogy mesterkéz alkotta őket. A tömeg csak úgy hullámzott a váróteremben. Voltak, akik gyorsan áthaladtak a termen, és céltudatosan mentek a peronra, ahol a vonat már várta őket. Voltak, akik ismerősökkel találkoztak és megállak beszélgetni, nem siettek sehova. Legtöbben azok voltak, akik a pénztárhoz igyekeztek, és szerették volna megváltani a jegyeiket. A sorban állva fürkésző tekintettel figyelte az embereket. Mindenfélék voltak, fiatalok és idősek, gazdagok és szegények. Legfőképpen a gyerekek serege lepte meg Emilyt. Hamarosan ki is derült számára, hogy mit is keresnek az állomáson. Embertől emberig vándoroltak és koldultak. Mindenkihez odamentek, akin látszott egy szemernyi kis irgalom. Miután megvette a jegyet, oldalt megállva várakozott. Elővette a szendvicsét, mert a korai ébredés és indulás miatt nem volt alkalma még enni, a vonaton meg izgalmában elfelejtette. Korgó gyomra jelzett is, hogy ebédidő van. Ahogy elkezdett enni, az egyik gyerek odament hozzá és alamizsnára nyújtotta a kezét.
– Jó napot! Tudna adni egy kis aprót nekem? Nem ettem már egy ideje – mondta esdeklő hangon, és a szeme is olyan esdeklő volt. Csak a kolduló gyerekek tudnak így nézni. Megpróbálnak hatással lenni a környezetükre.
– Szia! – köszöntötte kedvesen Emily a koszos és rongyos ruhába öltözött gyermeket, akinek rövidre nyírt hajából kitűnt, hogy nem fodrászhoz jár. Látszott, hogy ollóval nyírták meg, és nem foglalkoztak azzal, hogy szép is legyen. – Hogy hívnak? Megmondod nekem?
– Mandy vagyok, így hívnak – mondta a gyermek, s továbbra is kezét kinyújtva várta, hátha belepottyan valami.
– Mandy? Azt hittem, fiú vagy! – lepődött meg a válaszán Emily, mert a rövidre nyírt haj és a ruházata miatt meg volt győződve arról, egy kisfiúval beszélget.
– Lány vagyok, esküszöm – mondta a gyermek hevesen, és már húzta is fel a pulcsiját, hogy megmutassa, hogy ő bizony lány.
– Jól van na, hékás! Elhiszem, hogy lány vagy. Ne húzogasd a pulóvered, mert meglátják az emberek, mi van alatta – ijedt meg Emily a kislány hirtelen mozdulatától, és gyorsan körbenézett, hogy ki látta az előbbi jelenetet. Megnyugodva konstatálta, hogy az emberek többsége a saját dolgával törődött, nem pedig azzal, hogy két idegen hogyan beszélget egymással. A kislány unott arccal, várakozóan tekintett Emilyre, mint aki nem érti, miért van ennyire kétségbeesve.
– Nem félek én megmutatni, hogy lány vagyok, ne tessék félni! Meg tudom magamat védeni a fiúktól is. Látja ezt a sebet itt a nyakamon. Ezt is egy fiúval verekedve szereztem. Belém kötött, azt mondta, ne menjek oda koldulni, ahova ő, mert ellátja a bajom. Én meg nem hagytam magam. Így verekedtünk, s ő megkarmolt. Innen a seb – mesélte büszkén a fiúnak látszó lány.
Emily elszomorodott, ahogy ezt a kislányt fürkészte. Alig lehetett tizenkét éves, és ő bele sem mer gondolni abba, hogy miken mehetett keresztül eddig.
– Hát elhiszem, hogy bátor vagy, mert úgy is nézel ki – nevette el a helyzetet Emily, s próbálta valami más mederbe terelni a beszélgetést. – Elmondod nekem, hol laksz?
– Nekem nincsenek szüleim – kezdte, amin Emily meg sem lepődött, s majd így folytatta: – Van egy család, akikkel lakom, de nem szeretem őket, mert nem bánnak jól velem. Mindig elküldenek koldulni, és amit egy nap kapok, oda kell adnom nekik. Sok gyerek lakik náluk. Legtöbbször haza sem megyek, hanem az állomáson alszom a váróteremben, mert még ott is jobb lenni, mint velük.
– S nem félsz itt egyedül? Valaki bánthat téged – csodálkozott el rajta Emily. El sem tudna hasonlót képzelni ott, ahonnan ő jön, hogy egy ilyen korú gyermek egyedül, teljesen idegen emberek között, koszosan, büdösen s legfőképpen koldulásból tengesse a mindennapjait.
– Nem! – mondta hetykén a kislány. – Meg tudom védeni magam. Hova tetszik utazni? Olyan szép a haja. Bárcsak nekem is ilyen lehetne! – komorodott el egy pillanatra.
– Kánaánba tartok. Köszönöm a dicséretet. Remélem, egyszer neked is ilyen szép hosszúra megnő majd a hajad, és lesz egy szerető családod. Figyelj csak, én pénzt nem tudok adni, mert nekem sincs sok, de neked adom a szendvicsemet, ha nem bánod – mondta Emily, s a táskájából elővette a másik szendvicset, és a gyermeknek adta. Néhány újabb gyermek közeledett feléjük, de Mandy mindegyiket szó szerint elzavarta, s nem hagyta, hogy Emily felé közeledjenek.
– Köszönöm a kenyeret. Ezt legalább nem kell odaadnom, de lehet, valamelyik kicsivel megosztom majd – mondta, és csak fogta a kezében, de nem kezdett el falatozni. Olyan kicsi és sovány volt e gyermek, de valahogy mégis olyan felnőttesen beszélt és gondolkodott. Még sokáig beszélgettek, s Emily meg csak ott állt és azon gondolkodott, hogy mondania kellene még valamit ennek a gyermeknek Istenről. Legalább Jézusról valamit, vagy hogy Isten szereti, de annyira szürreális volt a helyzet, hogy nem is merte kimondani. Most olyan elcsépeltnek tűnt volna. Mit jelentene ez a mondat most ennek a gyermeknek, hogyan érthetné meg pár perc alatt, mennyire szerette őt Jézus, hogy mit tett érte? Vajon milyen választ adna? Hogy akkor miért kell így élnem egy ilyen helyen, ha Jézus szeret? Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem is érdekelné. Emily nem mert ilyen kérdésekkel szembenézni, mert úgysem tudta volna rá a választ. Bizonyára Isten nagyon szereti ezeket a gyerekeket az állomáson, de mégis miért kell így élniük? Még Emilyben is dilemmát okoz a kérdés megválaszolása. Ezért inkább hallgatott és szomorúan vett búcsút kedves kis barátjától. Hátha lesz rá még alkalom, hogy elmondja neki. Gyakran meg fog majd fordulni ezen az állomáson. Tudta, hogy inkább csak önmagát próbálja megnyugtatni ezzel, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy újra látni fogja Mandyt. Ahogy válla fölött még visszanézett, látta a távolban, ahogy Mandyt körülveszi a gyereksereg, és szétosztja a szendvicsét közöttük. Mandy meg csak mosolygott és integetett a távolodó Emilynek. Lám, mégis csak egy érző szívet takar ez a harcos kis külső.
4. fejezet
– Lizy! Emily! Merre vagytok? Fél kettő, el kellene indulnotok! Andy már a kapuban van, nem hiszem, hogy megvár titeket – kiállított Elisabeth May a lányai után, mert nem szerette, ha elkésnek a gyerekek a vasárnapi iskolából. Amióta Emily is oda nőtt, igyekszik öt is küldeni a templomban vasárnaponként megtartott gyerek-istentiszteletre.
– Jövünk már, anya! – hallatszott Lizy hangja, és egyszerre jelentek meg az ajtóban Emilyvel. Mindketten szőkék voltak, de míg Lizynek sötétszőke hullámos haja volt, addig Emilynek tejfelszőke és egyenes. – Mehetünk kibontott hajjal, anya? – kérdezte reménykedve Lizy, mert általában vasárnaponként engedi meg csak az anyja a kibontott hajat. Rendszerint két copfban befonva hordják, de neki az már olyan kislányos. Legalább vasárnap szeretne kinézni valahogy. Amúgy is túl vékony a haja ahhoz, hogy két copfban hordja. Emilynek meg olyan vastag, hogy többet rakni sem lehetett volna a fejére. Neki jól áll a copf.
– Rendben! De hátul azért kicsit fogjátok össze! – adta ki az utasítást Elsabeth May, és sarkon fordulva a konyhában keresett némi munkát. Az ebéd után még nem mosogatott el, jó lesz hozzáfognia, mielőtt férje hazajön. Elment a barátaival iszogatni, ki tudja, milyen „állapotban” tér haza.
– Köszi, anya! Gyere, Emily, kibontjuk a hajunkat, és úgy megyünk! – húzta vissza a verandára kishúgát Lizy, és megálltak a nagy tükör előtt újrakezdeni a fésülködést.
Lizy hét évvel volt idősebb, mint Emily, így Elizabeth May nyugodt szívvel rábízta legkisebb gyermekét, mert tudta, hogy rajta tartja majd a szemét. Amúgy sem merték egyedül hagyni sosem, mert bármi apróság történt Emilyvel, mindig rajtuk csattant az ostor. Szó szerint. Emilyt persze sosem bántották. Ő volt a kicsi a háznál. Andy haragudott is rá eleget emiatt. Sokszor miatta nem tudott elmenni a barátaival játszani, mert vigyáznia kellett a kishúgára. Miért is nem fiúnak született! Akkor legalább vihetné magával. De nem, neki lánynak kellett születnie, s így megkeseríti a mindennapjait. Nem is beszélve az árulkodásairól. Sosem tudja tartani a száját, s beköpi őket a szüleinél. Most is inkább előrement, mintsem két húgával battyogjon a vasárnapi iskolába.
– Lizy, melyik történet is volt múlt vasárnap? Paul bácsi biztos meg fogja kérdezni. Szeretnék piros pontot kapni. Tudod, hogy mindenki kap egyet, s ha összegyűlt tíz, akkor valami ajándékot is kapunk – merült el gondolataiba Emily. Mindig izgalommal töltötte el a tudat, hogy vasárnapi iskolába mehet. Ez volt a hét fénypontja. Igyekezett arra, hogy ilyenkor pontokat szerezzen, mert akkor valamilyen ajándék volt a jutalom. Egy matrica, egy doboz bonbon vagy a legnagyobb ajándék egy könyv. Emily szerette volna, ha egyszer egy könyvet is nyerhetne, de ahhoz még meg kellene tanulnia jól olvasni. – Na kész is vagyunk! Hogy neked mennyi hajad van! És milyen nehéz összefogni! Olyan, mint egy szénaboglya! – nevetett Lizy kishúga szerteálló tincseire. Édesanyjuk mindig úgy jellemezte Emily haját, hogy „dróthajú”. Nem értette pontosan, hogy ez mit is jelent, de sejtette, hogy arra vonatkozik, hogy mennyire vastag és kezelhetetlen.
– Akkor mi is volt a múlt heti történet, Lizy? – kérdezősködött tovább Emily.
– Tényleg nem emlékszel? Amikor Mózes átvezette a népet a Vörös-tengeren. De az aranyigére nem emlékszem, ne is faggass tovább!
– Hát jó, ez is valami – válaszolt Emily, és miközben nővére a haját fésülte, végigpörgette gondolataiban a vörös-tengeri eseményeket. Tényleg nagyon szeretne újra pontot szerezni. Az aranyigét meg gyorsan megtanulja, míg a többiek elmondják. Nagyon vágyott arra a pluszpontra.
A lányok hamarosan elkészültek s büszkén feszítettek egyetlen ünneplőjükben, amelyet mindig csak vasárnapra tartogattak. Lizyn egy rózsaszín kockás ruha virított, amely egy kicsit nagynak tűnt rajta, mivel mindig is sovány alkat volt. Emilynek mindig is tetszett ez a ruha, s remélte, hogy egyszer ő is belenő majd. Általában nővére kinőtt ruháit hordta, amit rettentően utált, de erre a rózsaszín ruhára már nagyon vágyott. Rajta anyja által varrt virágos szoknya volt egy fehér blúzzal, amely kézzel volt hímezve. Egyszerű és szolid öltözék. Többre a családnak nem tellett. Az úton egymás kezét fogva bandukoltak a vasárnapi iskolába. Andynek már híre-hamva sem volt, biztos már az udvaron rohangál a többi fiúval. Az úton többen csatlakoztak hozzájuk. Az Árok utcából s a Völgyből is. A végére már egy jó kis csapat verődött össze kisebb-nagyobb gyerekekből. A paplak mellett épült a régi parókia. Az új pap átköltözött az új parókiára, s így a régi felszabadult. Többek között a vasárnapi iskola is itt kapott helyet. A terembe belépve már nyüzsgött a gyereksereg, s hamarosan Paul testvér is megérkezett. Arca rögtön felderült a gyerekek láttán, akik kórusban köszöntötték. Emily általában Lizy mellett foglalt helyet, s már alig várta, hogy elkezdődjön az éneklés. Szeretett Istenről énekelni, nem tudta, miért, de mindig olyan jóleső melegség, egyfajta békesség töltötte el a lelkét az énekek alatt, s nem is akarta abbahagyni. Minden éneket kívülről tudott, s teli szájjal énekelt. Hamarosan a bibliai történetre került sor. Paul testvérnek volt egy hatalmas, színes képekkel teli Bibliája. Minden gyerek alig várta már, hogy odaérjen vele ahhoz a sorhoz, amelyben ők ülnek. Ámulva csodálták a színes képeket, és közben megpróbálták elképzelni az eseményeket. És azok a képek olyan szépek voltak! Emily nem is látott másnál ilyen csodás képekkel teli Bibliát, csakis Paul testvérnél.
5. fejezet
A gyerekek lassan elcsendesedtek, és Paul bácsi imára kulcsolta a kezét. Emily arra gondolt, hogy úgy szeretne olyan lenni, mint Paul bácsi. Hogyan is tud így imádkozni? Nem fél oda kiállni és Istenről beszélni ennek a sok gyereknek? És ahogy imádkozik…Mindig valami melegség, de egyben egyfajta izgalom járja át Emily szívét, amikor hallgatja. Ő is szeretne egyszer úgy imádkozni. Most nem a nagy képes Bibliát veszi elő, hanem egy nagy színes plakátot. Kicsit messze van, nem nagyon látja, de alig várja, hogy közelebb hozza a képet Paul bácsi. A keskeny és a széles útról szól a tanítás. Nagyon egyszerűen magyarázza, hogy minden gyerek megértse. Emily is megértette, hogy csak két út létezik. Gyermeki lelkében kezd megszületni egy gondolat. Tudja, hogy neki is választania kell majd egyszer, hogy melyik úton fog elindulni. Arra vágyik, amiről Paul bácsi is beszél, hogy Jézussal járjon egy úton, és ez csak úgy lehetséges, hogy ha a keskeny utat választja. Ott a vasárnapi iskolában épp abban az órában arra gondol, hogy nem lehet olyan nehéz ez az út, miért is ne ezen induljon el. Minden vágya, hogy Jézussal járjon, aki annyira szereti őt. Még nem ismeri pontosan, ki ez a Jézus, de Paul bácsi annyira nagy szeretettel beszél róla. Anya megtanította imádkozni a gyerekeit, de többet nem mondott Jézusról. A vasárnapi iskolában minden történet, minden ének Istenről és Jézusról szól. Emily számára ez annyira vonzó volt. Paul bácsi egyszer azt is mondta, hogy Jézus békességet is tud adni. Néha nagyon nehéz otthon, és nagyon hiányzik a családból a békesség. Jó lenne, ha Jézus ezt is helyre tenné. Már csak ezért is megérné Jézussal járni, gondolta Emily. Paul bácsi végre odaér, és ő is alaposan megnézheti a képet. Valóban az egyik oldalon nagyon sokan gyalogolnak egy széles úton. Mindenfélét csinálnak közben, mulatoznak, adnak-vesznek, s nem törődnek azzal, hogy merre tartanak. Az út végén egy város áll, amelyből füst és tűz száll fel. Emily megborzad. Nem szeretne oda jutni. A másik oldalon egy nagyon keskeny kis ösvény húzódik. Csak egy-két ember halad rajta. Olyan keskeny, hogy csak egy ember fér el az ösvényen. Az út végén a mennyország várja a fáradt vándorokat. Igen. Emily arra vágyik, hogy a mennyországba jusson, ahol majd Jézus várja. Oldalra sandít, hogy lássa, Lizy mit gondol erről az egészről. Lizy épp a barátnőjével sugdolózik, látszólag nem is érdekli a mennyországtéma. Emily magában marad gyötrő kérdéseivel. Andy jóval hátrébb ül, tőle nem kérhet segítséget. Amúgy is el van foglalva magával, biztos nem fogja érdekelni, mi van Emilyvel. Paul bácsi előremegy és befejezi a történetet. Mindenkinek felteszi a kérdést, hogy ki szeretne a keskeny úton járni. Emily a torkában érzi a szíve dobogását. Néhányan jelentkeznek. Utána ének következik.
– Énekeljük el azt az éneket, gyerekek, hogy Fent a mennyben az Úr minden győztesnek ád… – szólal meg Paul bácsi.
Emily örül. Egyik kedvence ez, és hamarosan ötven gyerek hangosan, lelkesen énekli az éneket. Az ének végén az ima következik.
– Gyerekek, most arra gondoltam, hogy megkérlek benneteket, hogy azok, akik szeretnének imádkozni, jöjjenek ide előre – szólt Paul bácsi. – Senki ne féljen, hanem aki akar, bátran jöjjön előre!
Egy-két gyerek a bátrabbak közül megindult előre, és már ott is álltak Paul bácsi mellett. Emily is nagyon szeretne kimenni és hangosan imádkozni, de remegnek a lábai. Mit fognak gondolni róla, hogy előremegy? Lizy és Andy biztos kinevetik majd. Vagy Clair a szomszédból. Jaj, mit tegyen most? Nemsokára lejár az idő, és már nem lehet előremenni. Annyira szeretne pedig oda kiállni és hangosan imádkozni. Úgy érzi, ezzel tudná Jézusnak is megmutatni, hogy őt akarja követni. Csak ne lenne ez a nagy gyomorideg. Szinte mindene reszket. A következő pillanatban mégis feláll. Innen már nincs visszaút. Előremegy a többiek mellé, ő az utolsó az imádkozók sorában. Amikor rá kerül a sor, a szíve vadul kalapál, de azért elkezdi csukló hangon az imát:
– Úr Jézus, segíts nekem, hogy ne a széles, hanem a keskeny úton járhassak! Ámen
Esetlennek és rövidnek tűnt ez az ima, de Emily nem bánta. Örült, hogy Jézus adott neki annyi bátorságot, hogy kiálljon és imádkozzon. Utána mindenki a helyére ült. Nem is néz Lizyre, meg Andy sem érdekli, egyedül csak az a boldogság, ami a szívébe költözött. Még az arca is kipirult az izgalomtól. Az alkalom az aranyige megtanulásával és felmondásával végződik. Szinte mindannyian elmondják, s Emily újabb pontot szerez a kis füzetecskébe. Már nem kell sok, és hamarosan valamilyen ajándékban részesülhet. Szeretne valamilyen édességet választani, vagy az is lehet, hogy egy könyvet. A gyerekek kitódulnak az utcára, és sokan a cukrászda felé veszik az irányt.
– Emily, ti nem jöttök fagyizni? – kérdezi Clair, aki kishúgával együtt már eltervezte, hogy az alkalom után átmennek a fagyizóval egybekötött cukrászdába.
– Anya nem adott pénzt, így nem tudunk fagyit venni – mondta gyorsan Lizy, de azt nem tette hozzá, hogy azért nem adott, mert nincs is miből adnia. Nekik sosem jut vasárnap egy kis apró, hogy fagyit vegyenek, úgy, mint a többi gyerek.
– De azért megvártok, ugye? Anya mondta, hogy veletek együtt induljunk haza. Gyertek át ti is a cukrászdába, és majd ha megettük, együtt megyünk haza! – kérlelte Clair Lizyt.
Emily kelletlenül és fájó szívvel bandukolt a boldog gyereksereg utána. Nem kellett sokat gyalogolni, és már ott is álltak a falu egyetlen cukrászdája előtt. Az eladó már felkészült erre a rohamra, hiszen már szokásává vált a gyerekeknek, hogy a vasárnapi gyerek-istentisztelet után fagyizni mennek. Persze akik megengedhetik maguknak. Hétről hétre látja, hogy ugyanazok az arcok jelennek meg boldogan, és ugya azok az arcok állnak a terem végében szomorúan. Sajnos nem tehet semmit ellene. Tönkremenne az üzlet, ha ingyen osztogatná a fagylaltot. Neki is meg kell élnie valamiből.
Az üvegszekrényben finomabbnál finomabb sütik sorakoznak, de a gyerekek mind a fagyiért állnak sorba. Lizy és Emily is megállnak a bejáratnál, és leülnek a legközelebbi asztalhoz. Ott várják meg, amíg Clair és húga végeznek. Még az a jó, hogy nincsenek egyedül, így nem annyira kellemetlen a dolog.
– Lizy, én annyira szeretnék egy fagyit – sóhajtott fel hirtelen Emily. Már szinte ott érezte a szájában a finom fagyi ízét.
– Olyan rossz, hogy nekünk szinte soha nincs pénzünk, hogy legalább egyszer-kétszer vehessünk. Miért? – hajtotta le csalódottan Emily a fejét az üvegasztalra. Már-már a sírás környékezte, de nem akarta, hogy a többiek lássák.
– Tudod, hogy nincs anyának pénze, Emily. Majd hátha jövő vasárnap sikerülni fog – simogatta meg kishúga fejét Lizy, aki ugyanúgy sóvárgott a rózsaszín csoda után, csak nem szólt róla kistestvérének.
Emily tudta, hogy a pénz mindig kevés otthon, és azt is tudta, miért. Csak nehéz volt elfogadnia, hogy más gyerekeknek bőven jut mindenből, nekik meg nem.
– Én nem jövök jövő vasárnap át ide. Minek? Mindig csak megkívánjuk azt, amit nem vehetünk meg – Lizy szomorúan nézte kishúga fájdalmát, de ő sem tehetett érte semmit.
Nemsokára Clair és Indy boldogan battyogott oda a kis csoporthoz. Észre sem vették azt a vágyódást és fájdalmat, ami a többiek szemében volt. Boldogok voltak, hogy fagyizhatnak, és ez érthető is volt. Gyerekek voltak, s más anyagi gondja nem foglalkoztatta őket.
– Hát akkor menjünk! – adta ki a parancsot Lizy, mert hiszen ő volt a rangidős, most ő felelt mindenkiért. A gyerekek kitódultak a cukrászda ajtaján, és megindultak a dombra fel. Többen is csatlakoztak hozzájuk. Most nem ugyanazon az úton indultak haza, mint ahol jöttek. Emily oldalt ballagott, nem nézett senkire, csak szomorúan az orrát lógatta. Már nyoma sem volt szívében annak az örömnek és boldogságnak, amit akkor érzett, amikor elmondta azt a bizonyos imát. Az öröm helyét átvette az irigység és a csalódottság érzése. Nyomorultnak és szegénynek érezte magát, és tudta, hogy ez még sokáig így marad. Ez a nap azonban Valakinél nem merült feledésbe. Emily akkor még nem tudta, hogy van egy nagy Könyv, amibe minden fel van jegyezve. Minden könny, minden szomorúság, minden fájdalom. Isten azon a napon figyelt és meghallotta annak a kislánynak az imáját. Feljegyezte és csak várta a megfelelő alkalmat arra, hogy válaszoljon.
Folytatása következik…
