Rövidített interjú a PAX Televízió MűvészLÉT című műsorában elhangzottak alapján.
Egy végtelenül békés, szerető családi közegben nőttél fel. Igaz, hogy gyermekként nem is hallottál hangos szót?
Ezt meg tudom erősíteni, mert engem egy puha szeretetcsomag vett körül gyerekkoromban. Ez apai részről különösen erős volt, ahol a négy testvér a feleségekkel együtt szerették egymást, keresték egymás társaságát. Minden héten egy alkalommal összejött a család apraja-nagyja, megbeszélték a dolgokat, természetesen nevettek, ittak, ettek. Tehát egy normál családi élet volt. A tizenkét unokatestvérem és én elég komisz kis csapat lehettünk visszagondolva, és mindent megtettünk azért, hogy a jelenlétünket bizonyítani tudjuk. A nagymamám szinte mindig velem volt, és az egyik nagynéném is segített a felnevelésemben, mert anyuék dolgoztak. Az Újpesti Baptista Gyülekezetben Haraszti Sándor volt, aki a gyerekbemutatásomat végezte, és azt mondta rólam a szüleimnek, hogy ez a gyerek még viszi valamire.
Hogyan vezetett téged Isten a képzőművészpályára?
A nagypapám és a nagymamám is nagyon jól rajzolt, számomra természetes volt a rajz, és én is jól rajzoltam. Hogyha meséltek nekem, akkor én azt is lerajzoltam. Mégis zenei gimnáziumba jártam, ami nagyon fontos része volt az életemnek. Előtte is tanultam zongorázni az Újpesti Zeneiskolában, de a gimnáziumban olyan elit nevelést kaptunk, amely során személyesen is foglalkoztak velünk. Alkalmam volt a Kodály-módszert megismerni. Karai József zeneszerző a házi zeneszerzőnk volt. Az ifjúsági énekkarral vittek minket Montreux-be, a Magyar Rádióba, a Zeneakadémiára énekelni. Rendkívül jó, máig tartó barátságokat hoztak nekem azok az évek. Amikor rájöttem a zenei képességeim határára, akkor indultam el a képzőművészet irányába, persze közben is sokat rajzoltam és illusztrációkat készítettem a tananyagokhoz. A szüleim nagyon okosan és türelmesen tereltek engem a pályaválasztásnál. Anyukám az Épületszobrász-ipari Vállalatnál dolgozott, ahol sok művésszel találkozott, hiszen az ő feladata volt a gyártásban segíteni a művészeknek, illetve kihelyezni a kész műalkotásokat. Anyukám megmutatta nekik a rajzaimat, és ennek kapcsán sok művésszel ismerkedhettem meg, illetve láthattam őket dolgozni. A mamám révén olyan művészekkel találkozhattam, akik később egy életen át kísértek engem figyelemmel és szeretettel. Somogyi Árpád szobrász, Kiss Roóz Ilona keramikus és különösen Mattioni Eszter volt rám hatással, akitől a hímeskőtechnikát tanultam, amelyet a diplomamunkámban is felhasználtam, sőt néhány éve csúszdákat is készítettem Hódmezővásárhelyen ezzel a technikával. Amikor az Iparművészeti Főiskolára szerettem volna járni, akkor elkezdtem a Kisképzőben esti foglalkozásokon rajzolni. Itt Somogyi József szobrászművész volt az igazgató, akit szintén anyukám munkahelyén ismertem meg. A főiskolai felvételi több hétig tartott, és 104 jelentkezőből hárman kerültünk be. Én kerámia szakra.
Milyen volt akkoriban az Iparművészeti Főiskolára járni?
Kevesen voltunk diákok, és rengeteg tanárunk volt, akikkel nagyon jó kapcsolatban voltunk, akár barátiban is, ami nem jellemző a hagyományos tanár-diák kapcsolatokra. Csekovszky Árpád, Schrammel Imre voltak például a tanáraim, akik európai, illetve világszínvonalon nyerték a különböző díjakat. Gyakran éreztem, hogy szellemi és fizikai értelemben megsokszorozódik az erőm abban a közegben.
Több baptista imaház oltárát és bemerítőmedencéjét készítetted, illetve köztéri szobraid is vannak. Mi alakította ezekbe az irányokba a pályádat?
Ezt már nem a diákévek hozták, hanem a diploma után a férjemtől, Gál Istvántól – aki a későbbiekben a segítőm lett a kerámiázásban – azt kaptam ajándékba, hogy egy hónapot Hollandiában tölthettem. Meghívásra nyolc városban egy körutazáson vehettem részt Németalföldön, Van Gogh és Bosch hazájában. Ez az utazás, amelynek során a vendéglátóim nagy szeretettel és figyelemmel vettek körül, megváltoztatta a gondolkodásmódomat. Utrechtben állásajánlatot is kaptam öt évre, amit azonban nem tudtam felvállalni, hanem hazajöttem. Itthon az Iparművészeti Vállalathoz helyeztek gyári tervezőnek, ahol használati és építészeti tárgyakat kellett készítenem. A Világifjúsági Találkozóra például burkolatokat terveztem, és nyertem is vele, a munkáimat a várban ki is állították. Az Iparművészeti Vállalatnak havonta két tárgyat kellett letennem, amelyek zsűrizett tárgyak voltak, hiszen akkoriban nagyon védték a minőséget. Öt évvel később megszületett a kislányom, és Pécelen a műtermem is kialakult, ami életformaváltást hozott. Abban az időben sok baptista imaház rekonstruálta az épületét, és az Egyházügyi Bizottságnak szándéka volt a templomok megújítása. Ennek kapcsán megkerestek, és elindultak az imaházakkal kapcsolatos munkáim, amelyeket a Képző- és Iparművészeti Lektorátuson zsűriztettem. A baptisztériumok kialakításánál nagyon örültem és megtisztelő volt, hogy olyan fiatalon partnerként kezeltek engem az egyházi tisztségviselők. Az 1982-es esztendőben Pestszentimre, Újpest és Dunaharaszti imaházai egymás után következtek. Minden felkérést úgy fogadtam, hogy nekem kell kiszolgálnom a megrendelők igényeit, ezért sokat beszélgettünk a megbízóimmal. Fontos volt szem előtt tartanom, hogy az egész közösség számára készítem el az alkotásomat, akiknek a környezetét a tudásommal tudom fejleszteni. Nagyon szívesen emlékszem Albertirsára, hiszen ott kaptam a legnagyobb szabadságot az alkotásban. Ez az imaház egy bauxitmeddőből épült, és a tartópillérei az ég felé vezetnek, mint egy gótikus templomban. Itt megengedték nekem, hogy a medence burkolata egészen az épület tetejéig tartson. Pestszentimrén a barna világosabb árnyalataival dolgozhattam, ami vágyam volt. Ott megjelent a porcelán az Úr asztalán az üres és teli kalászokban, illetve a szószék szélén az egyik őselem, a víz is. Érdekes volt a fehérre való igény, ami Debrecenben valósult meg. A közelmúltban a kispesti imaházban javításokat kellett elvégeznem, mert a nagy forgalom miatt repedezni kezdett a bemerítőmedence kerámiája, és elszökött a víz. Lebontottam, újramintáztam és újratettem a hódmezővásárhelyi 25 éves nemzetközi művésztelepen kifejlesztett technika használatával. Ezeket a munkáimat mind egytől egyig a kiterjedt kapcsolataim tették lehetővé.
Mit gondolsz, Isten miért teremtette a művészetet?
Szerintem a művészet az emberek agyában nagyon magas szintű transzcendens élményt okoz, amellyel a művész napi szinten találkozik, és az a dolga, hogy ezt az élményt az erre való érzékenységével a művészet különböző eszközeivel közvetítse.
Murányi-Kovács Anita
A teljes interjú itt tekinthető meg:
