Rövidített interjú a PAX Televízió MűvészLÉT című műsorában elhangzottak alapján.


Nagyszerű kimondani, hogy az Operaház vezető korrepetitora és karmestere vagy, de milyen érzés ezt megélni, hogy rólad van szó?
Nagyon érdekes érzés. Úgy gondolom, hogy jó helyzetben vagyok, hogy ilyen helyen dolgozhatok ilyen művészekkel, emberekkel, és köszönöm a Jóistennek, hogy ez létrejöhetett az életemben.
Amíg ide eljutottál, sok minden történt. A fiatal gyermekéveid Kolozsvárra visznek vissza.
Igen, Kolozsváron születtem és egészen 14 éves koromig ott laktunk. Amikor édesapám felvételt nyert a Magyar Állami Operaház Énekkarába, akkor települtünk ki Magyarországra.
Hogyan lettél zenész?
A családomban voltak hagyományai a zeneművészetnek, és a húgommal és az öcsémmel együtt mindhárman zenei pályán vagyunk. Az áttelepülés után a tanulmányaimat a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában folytattam, és amikor felvettek a Zeneakadémiára zongora szakra, akkor már nem volt kérdés többé, hogy mi az én utam.
Kik voltak a mestereid, és milyen jelentőséget tanúsítasz a tanári inspirálásnak egy ifjú művész életében?
Nagyon fontos, hogy milyen tanáraid vannak, mert ők lelkesítenek, vezetnek, és olyanok, mint a kertészek, akik esetleg nyesegetik a vadhajtásokat, vagy éppenséggel mederbe terelnek. Ha az utolsó öt-hat évre gondolok vissza, a karmesteri pályán Medveczky Ádám, Ligeti András és Ménesi Gergely voltak a Zeneakadémián belüli tanáraim, ugyanakkor Hamar Zsoltnak is nagyon sokat köszönhetek.
Először zongoraművész-diplomát szereztél. Mi indított el a karmesteri pálya irányába?
Egyrészt az, hogy a Pesterzsébeti Baptista Gyülekezetben, amelynek tagja vagyok, szükség volt karvezetőre. Másrészt pedig az Operában a kollégáim mondták, hogy a korrepetitornak nemcsak a zongorázás a dolga, hanem a vezénylés is olyankor, amikor a karmester nincs ott. Tulajdonképpen azért adtam be a jelentkezésemet karmester szakra, hogy egy kicsit megtanuljak vezényelni, de időközben sokkal érdekesebbé vált számomra a dirigálás annál, hogy csak a próbákon vezényeljek.
Mit jelent számodra a gyülekezet közössége?
A gyülekezetről sokszor halljuk azt a közhelyet, hogy olyan, mint egy család, de szerintem ez nem közhely. A gyülekezeti élet hasonló a családi élethez, ahol jó és rossz dolgok egyaránt történnek. Az énekkarnak vagyok az egyik vezetője Gellén Christa mellett, ezen kívül persze zongorázom, kísérem az énekkart, orgonálok gyülekezeti alkalmakon, és amiben tudok, segítek.
Kihívást jelent-e számodra az, hogy mindenkivel megtaláld a hangot a munkatársi kőrben?
Igen, okoz kihívást, de nem lehetetlenség, törekszem rá és próbálom elérni, hogy mindenkihez megtaláljam az utat. Amikor egy nagyobb zenekar előtt állok, akkor a zene mint egy közös nyelv összehoz minket akkor is, ha különbözőek vagyunk. A zene gyönyörűsége, az a szféra, amit megüt, áthidalja a távolságokat hívő és nem hívő emberek között. Igyekszem úgy viselkedni, hogy a hívő életem ne legyen kérdés, ami nem mindig könnyű, de az a lényeg, hogy emberek vagyunk, tehát elfogadjuk egymást.
Van olyan szituáció, például egy előadás alatt, amikor olyan helyzetbe kerülsz, hogy hirtelen kell kapaszkodót találnod, és Istenhez fordulsz segítségért?
Előadás vagy koncert előtt folyamodok az Úrhoz. Közben bízom abban, hogy ha valami hiba van, akkor a gyakorlat és a felkészültség átvisz rajta, másrészt kérem a Jóistent, hogy fogja a kezem, és úgy haladjunk együtt a koncerten, hogy ő ott van mellettem és részese is annak, ami történik. Ilyenkor teljes mértékben biztonságban érzem magam, sőt elmondhatom azt is, hogy karmesterként sokkal jobban szeretek a pódiumon lenni, mint egyedül zongoristaként.
Honnan van benned az opera műfajának szeretete?
Nyilván édesapám részéről, mivel Kolozsváron is az operában dolgozott, ezért sok előadáson ültem vagy aludtam gyerekként a nézőtéren. Sőt, az ottani opera gyerekkórusban is énekeltem, felléptem előadásokon is például a Bohéméletben. Később ez a szeretet felerősödött bennem, és megéreztem, hogy ez a műfaj az utam.
A Pécsi Tudományegyetem Zenetudományi Karának vagy óraadó tanára. Hogyan indult el a pedagógusi pályád?
Kocsár Balázs, az Operaház a főzeneigazgatója kért meg, hogy segítsek neki a pécsi egyetem zenekarának vezetésében. Azóta szerepgyakorlatokat tartok az énekeseknek, ami azt jelenti, hogy szerepeket tanítok be az ottani növendékeknek, amihez az Operaházban megszerzett tudásommal segítek.
Az életed másik csodálatos területe a családod. Beszélj róla!
A korábbi beszélgetésünk óta született két gyönyörű kislányunk, Johanna és Júlia, akikért nagyon hálás vagyok, mert szépek, egészségesek, és nagyon jó így együtt lenni a családdal. Nem mindig egyszerű, sőt, inkább szerintem több nap a nehezebb, amit a feleségem tudna megerősíteni. Amikor elmegyek dolgozni, amit egyébként kikapcsolódásnak érzek, akkor sajnálom őt, hogy otthon hagyom a gyerekekkel. Érdekes, két lány apukájának lenni korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy milyen jó dolog.






Gondoltál már arra, hogy mit tennél, ha művészpályát választanának?
Biztos, hogy támogatnám benne őket, sőt szeretném is, hogy valamilyen szinten zongorázzanak vagy valamilyen hangszert válasszanak, mert úgy gondolom, hogy az egy nagy fokú nevelést ad, hogy legyen türelmük a finom dolgokhoz. Úgy látom, hogy Johanna, a nagyobbik kislányunk nagyon fogékony a zene iránt. Két és fél évesen végignézte a Diótörőt az utolsó hangig, és tapsolt. A diplomakoncertemen pedig megkérdezte az anyukájától, hogy feljöhet-e velem a színpadra meghajolni. Természetesen feljöhetett és hozott nekem egy csokor virágot, és annyira cuki volt, mert meghajolt, és úgy maradt meghajolva, majd amikor fölállt, akkora sikere volt, hogy tulajdonképpen viccesen kifejezve elrabolta az egész show-t.
Van egy különleges hobbid, az old timerek felújítása.
Maradjunk az egynél, mert be is fejezzük, mert nagyon sok időt elvisz. Az autók iránti szeretet is, mint a zene iránti szeretet, nagyon erősen apu vonala, akinek autószerelő-műhelye volt. Az öcsémmel öt-hat éve belekezdtünk egy régi Mercedes felújításába, egyszer majdcsak végzünk vele.
Hogyan pihensz?
Hát a pihenés az egy érdekes kérdés nálunk, nem sok idő jut mostanában erre. Igazság szerint nagyon szeretem a munkámat, de igyekszem tudatosan figyelni, hogy mindig jusson idő a kikapcsolódásra közösen a családdal.
Szerinted Isten miért teremtette a művészetet?
Hogy egymás örömét szolgáljuk vele, és egymás örömére legyünk.
A teljes interjú itt tekinthető meg: