Megközelítések alkotóhét – Ne közelíts! – Vas Ferenc: szonettek

Vas Ferenc vagyok. 1977-ben születtem Zircen. Már a legkorábbi időkben is a könyvek voltak a fő játékszereim. Ez a mai napig sem múlt el. Lelkészként, teológusként és magyartanárként sem teszek másképpen, csak kicsit komolyabban. A Comenius-ház adott lehetőséget arra, hogy költőként is kipróbáljam magam. Ezek a szonettek a váci alkotóhéten születtek azzal a céllal, hogy azon emlékeimet, érzéseimet fogalmazzam meg és értelemszerűen írjam meg, amelyeket elzártam magamban és én is mindig félve közelítettem meg. Ha nem a valós személyiségemmel közelítek Isten felé, akkor nem találkozhatok Istennel.

Igazság és megértés

Gyermekként az igazság fontosabb
Később a megértés válik alapelvvé
Ma már gyakran érzem elárultam az igazságot
Mikor meg akartam érteni a másikat.
A megértés keserű világai nyílnak,
s elporlanak gyorsan, nyomtalan
Nem elégítheti ki szomjas elmém
Sosincs vége a megértésnek, csak a földi létnek.
Távolodik ezért az ember tőlük
Bölcsnek tűnik ez a tett, de fájó,
üres tért hoz létre bennem.
Az üresség nem marad fenn sokáig
Törekedj mégis az igazságra és megértésre
Különben az üresség temet maga alá.

Vác

Miképp döntesz?
Nem létező emlékeim
Szürke város, cementtel a ködben
Melyben lehetséges múltam sejlik
Ködlik fel előttem
Történhetett volna itt és így, de nem.
Város mely mindig közeli és távoli
Múltammal benne, ami valós de mégis hamis
Emlékezni nincs mire: se életre, se halálra
Megírni, ami lehetett volna, szeretném?
Minek? Kinek? Miért? Hogyan?
Saját valós emlékeim is fájnak
Miért írnám meg a valótlant?
Döntéseim, emlékeim kérlelnek
Magyarázzam meg őket magamnak:
Vajon érzéseimre vagy értelmemre hallgattam?

Éva

Éji látomásban láttalak újra
Nem akartalak így látni
Féltem: Ne közelíts! – szóltam
Túlságosan is valós álom voltál.
Mégis megkísértett a feledésed
„Miért tenném ezt veled?”
Mert mindig közel voltál
A feledés nagyobb szégyen bárminél
Hogyan őrizhetsz meg egy személyt, emléket
Miként marad valóságos bármi?
Válaszom nincs, eszközöm semmi.
E néhány szóval mint gombolyaggal
Játszom, de te így láthatod csak.
Neked játék, nekem talán forrás, ami most fakad.

Emlékek saját használatra

Baár-Madas

Belém kövült képek, szavak rémisztenek
Távolodnak ugyan, de így is fojtogatnak
Feledni vágyott emlékek a fejemben
Csak én törölhetném ki őket, csak én.
Emlékek, melyekről nem beszélnék.
Emlékek, melyek mégse porladnak.
Távolodásukra vágyom, mert rólam szólnak
Megfejtésük és megértésük rám várnak.
„Wilhelm Meisterként” kutatok a mélyben
A bánya nem más, mint a lényem.
Ha nem vigyázok, rám robban és végem.
Mit is kutatok éppen?
Lehet az gyémánt vagy szégyen.
Egyik se baj, se érdem, se szégyen.

A Bakony az én Párizsom

Cserhát az én Párizsom
Túrós lepény az én madelein-om
Galga az én Szajnám
Kopasz-hegy az én Csomolugmám.
Jánosik az én idegen hősöm
Kövesdi az iskolám
Szlovák nyelv a tantárgyam
Nógrád az én hazám?
Mindez már a múlté?
Hordom mindezt magamban,
Mint ősi titkot a vének.
Távolodnak tőlem az emlékek
Nem közelednek már sosem
Eltűnnek, mint a sínpár, s messze még a vége.