Nagy-Kaszáné Somogyi Ilona (Lona) vagyok, 43 éves lelkipásztor feleség és misszionárius. 2007 óta élünk Kárpátalján és szolgálunk az itteni magyar emberek felé. Három gyermekünk van: Bence (16), Csenge (11) és Zselyke (6). Isten megtérésemkor hívott el a misszióba, de sokáig vártam, mire el is küldött. A misszióban töltött évekről szeretnék írásaimban szólni, hátha bátorítás lesz azok számára, akik még bizonytalankodnak.
Memento vitae
Furcsa gyászmenet tart a Danubius folyó hatalmas kövekkel szegélyezett partja felé, csendesen. Négyen visznek egy koporsót. Szokás szerint kettő elöl s kettő hátul fogja. Mögöttük sorakoznak az elhunyt barátai s talán ellenségei. A halotti csipkefátyol meg-meglebben, ahogy menet közben a koporsót vivők ritmusa megtörik. A bal oldali vivő ugyanis sántít. Már csak néhány méter, és elérik az Örök Reménység templom kis temetőjét. A hatalmas rozsdás vaskapura öles betűkkel van kiírva: Memento Mori. Örök figyelmeztetés a még élőknek. A menet megáll. Mély csend és némi szomorúság veszi körül a társaságot. A halotti csendben nincsen szó, nincs siratóének. A koporsót középre helyezik az előre elkészített kőemelvényre, és elkezdődik a szertartás.
– Kedves egybegyűltek. Szeretném tudatni veletek, hogy íme, Fásultság és Közöny halotti leple alatt itt fekszik most előttünk elhunyt barátunk, Remény – jelentette be gunyoros hangon Kárörvendés.
– Vegyünk most mindannyian végső búcsút tőle, és fogadjuk el a megváltozhatatlant!
Kárörvendés rosszindulatú megjegyzése felkavarta a jelenlevők érzelmeit. Szomorú és felfoghatatlan, hogy Remény alélt teste hamarosan egy mély gödörbe kerül, ahonnan már nincs visszaút. Ennek ellenére Zsibbadtság és Tompultság karöltve várják, hogy elsőként dobják rá a sáros rögöt. A legnagyobbat, hogy többé meg se mozduljon. Az első lapát után majd jön a többi is. Keserűség és Szorongás oldalt áll s már a pezsgőt bontogatják. Igazán várhattak volna még vele egy kicsit.
A szertartás kezdetét veszi.
Csalódás hosszas prédikációba kezd, fél óra után már a többieknek kell leállítaniuk. Mindent el akar mondani. Mindent ki akar beszélni, mielőtt mindennek vége lesz. Mélyen elrejtett dolgokat az elme sötét bugyraiból. A tömeg lélegzet-visszafojtva várja a szónoklat végét, hogy aztán végre eltemethessék Reményt, az örök bizakodót.
Az eget magányosan köröző sirály pásztázza. Kéklő nyugalom mindenhol, de az a nyomasztó fajta. Sehol egy felhő.
Részvét kicsit távolabb áll a többiektől. Fáj neki, hogy Reménnyel így elbántak. A többieket okolja a helyzetért, de szólni nem mer, csinálja azt, amit a többiek. Az ő kezében is ott van a rög. Minden másképp lenne most, de Remény mozdulatlan. Nem lehet tudni, él-e még. Pedig ő mindig talált kiutat a problémákból. Csalódás azonban egyszer csak megjelent és túlságosan befészkelte magát az otthonába. Ez nem sokkal azután volt, hogy Válás örökre otthagyta. Egy év múlva aztán hozta a barátait is. Depressziót, Agressziót és Pressziót, a hármas ikreket. (Agresszió nem sok vizet zavart, mindig csak bujkált és csak néha-néha fedte fel magát.) A dolgok ekkor kezdtek csak igazán rosszabbra fordulni. Mindenki tudta, hogy nem lesz jó vége ennek a kapcsolatnak.
Hiába mondta Pszichológia meg Teológia is, hogy kössön útilaput a talpukra, Remény úgy gondolta, hogy minden helyrejön. Ő ezt is meg tudja oldani. Ilyen volt Remény.
Gondoskodás egy nap aztán úgy talált rá az otthonában, hogy Remény fénye kialudt, és egyedül feküdt a sötét szobában. A többiek meg sem próbálták felébreszteni, meg voltak győződve arról, hogy halott. Mire ide jutott, már mindenki elhagyta, de persze most mind itt állnak Kárörvendéssel együtt, és megásták a sírját. Pedig egyáltalán nem is biztos, hogy meghalt. Lehet, hogy csak mélyen alszik. Legalábbis Bizakodás, a legjobb barátja ezt gondolta, aki ahogy ott állt a gyászoló tömegben, olyan törékenynek, aprónak tűnt. Sovány alakja eltörpült a többieké mellett. Egyedül ő nem viselt feketét, hanem egy földig érő zöld selyemruhát.
A sirály még mindig az eget pásztázza. Valami viszont megváltozott. Szárnyai néha megremegnek alig látható módon.
Bizakodás vette észre a pillanatot. Szíve nagyot dobbant. Végre történik valami. Kíváncsian nézett a többiekre, vajon ők felfedezték-e ezt az apró változást? Senki nem vett észre semmit. Mindenki játszotta a szerepét. S milyen jól.
Apró tollpihe libbent a légben, Csalódás feje fölött keringve szállt tova a messzeségbe. Ő nem láthatta, hiszen túl elfoglalt volt. Bizakodás ámulva nézte a csodás jelenséget. A halálos mozdulatlanságban valami életre kelt. Izgatottan kérdezte a többieket:
– Láttátok, amit én? – nézett egyikről a másikra.
Bosszúsan intették csendre, ne zavarja meg a ceremóniát ilyen zagyvaságokkal.
Nem különösen kedvelték Bizakodást, mert Remény társaságában olyan dolgokra voltak képesek, amelyek teljesen ellentétben álltak az ő céljaikkal. Az ő véleménye nem számít.
A sirály újra felszállt. Szárnyait most már teljesen kitárva élvezte az egyre jobban erősödő légáramlatot. Ő észrevette a változást. Erre várt már mióta. A szélre, hogy végre felbukkanjon. Ó mennyire hiányolta már a szelet.
Lassan-lassan egy elsárgult falevél gördült közelebb a sírhoz, amely Reménynek volt megásva. Bizakodás ekkor már tudta, hogy a változás elkezdődött visszavonhatatlanul. Úton van, kit titkon remélt, de sosem látott.
Izgatott hangon kiáltott fel ismét, s könyökével utat tört magának a tömegben.
– Lélek közeledik!
A többiek kétségbeesve tekintettek körbe, morajlás futott át az egybegyűlteken. Nem értették. Mi történik? Hogy a káosznak elejét vegye, bicegő lábaival előállt Hazugság. Kezével csendet intett, és a legnyugodtabb hangon kijelentette.
– Nyugalom. Lélek nem létezik! Ha létezne is, akkor sem tudna róla, hogy Remény meghalt. Úgy tudom, nem is küldtünk neki meghívót – próbálta elütni egy poénnal a dolgot. Biztos volt benne, hogy szavai meggyőzik Bizakodást.
– Lélek igenis létezik – szállt szembe Hazugsággal, és apró lábaival még dobbantott is egyet. – Még Remény beszélt nekem róla, és én tudom, érzem, hogy közeledik. Nem láttad a sirályt? Nem érezted a szelet? Biztosan érzem, hogy eljön és mindent helyrehoz.
– Lélekről azt sem tudjuk, hol lakik. Soha senki nem látta még, csak meséket hallottunk arról, hogy itt-ott megjelent. Humbug az egész – jelentette ki Csalódás. – Mondd, hol volt, amikor a legnagyobb fájdalmakon mentem át?
– Remény azt mondta, hogy Lélek nem akarja, hogy tudjuk, hol lakik. Ő csak jön és megy oda, ahol éppen szükség van rá – felelt Bizakodás.
– Na persze! – fortyant fel Keserűség. – És hol volt, amikor Remény meghalt? Neki is szüksége lett volna rá. Ha létezne, hamarabb eljött volna, hogy segítsen. Badarság.
Bizakodás szomorúan nézett a gyászos társaságra, és óvatosan mondta ki szavait:
– Kedves Keserűség, Fásultság, Csalódás és a többiek! Igazán nem akarlak megbántani titeket, de ti okoztátok Remény halálát. Túl sokáig vendégeskedtetek nála, és közben nem akartátok észrevenni, hogy Remény egyre csak fogy. De még mindig van visszaút. Most eljön Lélek, és mindent helyrehoz. Mert ő képes erre egyedül.
– Honnan vagy ebben olyan biztos? – lépett elő Részvét, aki eddig nem nagyon mert hozzászólni a beszélgetéshez. Ő örülne a legjobban, ha Remény újra élne. Bizakodás tekintete egyre jobban kifényesedett. Örömmel mondta el, amit barátjától hallott.
– Remény azt mondta, hogy Lélek akkor jön, amikor a legsötétebb az éjszaka, amikor a legnagyobb a teher, amikor legnagyobb a reménytelenség. Azt is mondta, hogy úgy jön el, ahogyan nem is gondoltuk, és akkor, amikor nem is számítunk rá.
Egyesek bólogattak, mások aggódó tekintettel figyelték a jeleket. A feszültség egyre tapinthatóbbá vált.
– Végezzük el, amiért jöttünk! – állt elő Kárörvendés, még mielőtt minden balul sülne el. Erre a parancsra megmozdult a gyásznép, s lassan megemelték Reményt.
A következő pillanatban olyasmi történt, amire senki nem számított. Először csak egy távoli, halk zúgás vette kezdetét. Olyan volt, mint amikor a szél áthatol a fák levelein. Itt-ott falevelek is kavarogtak a levegőben. Ez a zúgás aztán egyre csak közeledett. Ereje nőttön-nőtt, és hangja betöltött minden teret. Zúgott és zengett és megállt a tömeg között. Mindenki térdre esett. Mindenki. Senki sem mert felnézni. A fák meghajoltak, mintegy parancsra. A halotti lepel felemelkedett, és látható lett Remény, ahogy mozdulatlanul ott fekszik középen. Aztán minden elcsendesült. Lélek megérkezett!
– Remény! Ébredj! – szólt Lélek.
Hangja erő volt és hatalom, telve szelídséggel és kedvességgel. Ruhája áttetsző volt, falevelek és mezei virágok kavalkádja olvadt bele e mézszínű pompába. Teste nem volt, de mindenki tudta, érezte, hogy ő mégis van és létezik.
– Ébredj! – szólalt meg ismét.
Úgy tűnt, Remény valahol nagyon távol jár, teste meg sem mozdult és ernyedten feküdt tovább.
Ezután Lélek körbefogta és áttetsző testével átjárta Reményt. Szinte eggyé válva vele harmadszor is szólt hozzá:
– Ébredj, Remény!
Szavai telve voltak szeretettel és szomorúsággal. Kis barátja feszülten kereste a jelét annak, hogy Remény hallja Lélek szavát, mint ahogyan a sirályok is észrevették a változást. E várakozásteljes csendben végre Remény ajkai szép lassan megmozdultak. Alig hallhatóan énekelni kezdett egy dalt. A remény dalát. Aztán egyre erősebb és erősebb lett a hangja. Erő áradt belőle. Lélek mosolygott, Bizakodás örömében Remény nyakába ugrott.
– Igazad volt, Remény! Lélek pont akkor jött el, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá.
Örömében áradozott és úgy ugrált, mint egy kisgyermek. Remény óvatosan felült.
– Igen, Bizakodás. Örülök, hogy te bíztál benne, és nem adtad fel, még akkor sem, ha megváltozhatatlannak tűntek a dolgok – mosolygott Remény.
A többiek még mindig a földön feküdtek. Lélek odalépett hozzájuk, és határozott, de szelíd hangon mondta:
– Ismerlek benneteket. Tudom, hogy mind azért jöttetek, hogy tönkretegyétek és elvegyétek azoknak az örömeit, akik kedvesek nekem. Parancsolom, hogy hagyjátok el Remény házát, és ne térjenek oda vissza soha többet. Induljatok! Azonnal!
Lélek szavának nem lehetett ellenállni. Szelíden, de erővel szólt, s azok mind engedelmeskedtek és úgy eltűntek egy szempillantás alatt, mintha ott sem lettek volna.
Remény újra fénylett és ragyogott, de bűnbánó szemmel nézett Lélekre.
– Köszönöm, hogy eljöttél értem. Már majdnem elfelejtettem, hogy ki vagyok és mire hívtál el – mondta.
– Tudom, hogy sokszor nehéz, de soha ne add fel, Remény! – ölelte meg kedves barátját Lélek. – Sajnos most nem maradhatok tovább, de tudjátok, hogy rám mindig számíthattok. Most tovább kell mennem, hogy erősítsem Hitet a nyugati végeken. Hatalmas csaták dúlnak arrafelé, és elkél a segítségem. Ti ne feledjétek! Én akkor jövök…
– …amikor a legsötétebb az éjszaka, amikor a legnagyobb a teher, amikor a legnagyobb a reménytelenség – fejezték be a mondatot kórusban.
Lélek mosolygott, a szél újra feltámadt. Egyre erősebben és erősebben zúgott, és betöltött minden teret. Bizakodás ámulva nézte, ahogyan Lélek már tova is suhan és úgy eltűnik, mintha ott sem lett volna. Ilyen titokzatos személlyel még soha életében nem találkozott, de azért egy dolog mégsem hagyta nyugodni.
– Csak azt nem értem, Remény, hogy Lélek miért döntött úgy, hogy megjelenik érted?
Halvány mosoly futott át Remény arcán. Átkarolta barátja vállát, és vidáman a fülébe súgta.
– Azért, Bizakodás, mert a remény hal meg utoljára. A remény hal meg utoljára!
Írta: Nagy-Kaszáné Somogyi Lona
