Rövidített interjú a Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.
Jelenleg a bécsi zenei és előadó-művészeti egyetem zenetudományi doktori képzésén veszel részt immár második éve. Milyen szakasza ez az életednek?
Mindenképpen nagyon különleges, hiszen én már úgy kezdtem a doktori képzést, hogy ezzel egyidejűleg beütött a koronavírus, s így nagyrészt az online térbe szorultunk. Viszont nagyon hálás vagyok azért, hogy ez csak a tanulmányaimnak ezt a szakaszát érintette. Én még normális körülmények között fejeztem be a mesterképzést. Jelenléti oktatásom volt, személyes kapcsolatokkal, személyes kontaktusokkal.
Mikor született meg benned a gondolat, hogy Bécsben szeretnél tanulni?
Azzal kezdem, hogy mi az, ami nálam kimaradt. Budapesten születtem, itt is nőttem föl, és ebből nagyon sokan arra gondolnának, hogy 14 éves koromban konzervatóriumba jelentkeztem, majd onnan kerültem akadémiára, de nem így volt. Nagyon hamar megszületett a döntésem, hogy zenei pályára szeretnék menni, 12 éves koromban. Ekkor egy nyolcosztályos gimnáziumban voltam növendék. Amikor eljött a nyolcadik, sokat beszélgettünk a szüleimmel arról, hogy mit kellene most csinálni. Azt előrebocsátom, hogy nagyon támogatóan álltak hozzám. Viszont az esetleges zátonyra futástól meg akartak kímélni, ugyanis anyukám egyik közeli ismerőse zongoraművésznek tanult, de még az akadémiai évek alatt az egyik keze kapott egy fertőzést, ami miatt nem tudta folytatni a művészpályát. Ezért azt szerették volna a szüleim, hogy mindig legyen egy B terv a tarsolyomban, s ha van egy jó érettségim, akkor nyitva áll előttem minden más ajtó is. Tehát folytattam a gimnáziumot, ahol bár magyar volt az oktatás nyelve, de a németet alapvetően emelt óraszámban tanultuk, és utána a fakultációm is a német és az angol nyelv volt, így két nyelvvizsgával fejeztem be a középiskolát, és egy nagyon jó érettségi vizsgával. Tudatosan választottam ezt a két faktot, mert úgy gondoltam, hogy akár külföldre megyek egyetemre, akár nem, a nyelvekre szükségem lesz, hiszen a zenei pálya elég nemzetközi. Főleg, hogyha az ember nemcsak Magyarországon szeretne koncerteken játszani. A gimnázium mellett folytattam a zeneiskolát, és ezen túlmenően Pátkai Imre foglalkozott velem. Elvitt meghallgatásra egy magyar származású, korábban Grazban oktató nyugdíjas professzor asszonyhoz, aki úgy gondolta, hogy jót tenne nekem, ha Ausztriában járnék egyetemre. Én is szerettem volna külföldön tanulni, és Imi is támogatta ezt, így kerültem végül Bécsbe.
Kanyarodjunk egy kicsit vissza a gyermekkorodba! Milyen családban nőttél fel, és hogyan találkoztál a zenével?
Baptista családban nőttem fel. A szüleim nagyon szeretik a zenét, része volt a családnak, és engem is nagyon vonzott. Egész kicsi koromban már azt játszottam, hogy énekelek és közben szó szerint bármivel hegedülök, fuvolázok stb., azaz zenélek. Két nővérem van, akik mindketten tanultak zongorázni, ami nyilván motiváció volt nekem a zongora felé, s amikor elkezdtem az általános iskolát, akkor kezdhettem el a hangszeres képzést is. Volt még egy meghatározó élményem a zenével kapcsolatban. A gyülekezetben, ahol apu lelkészként szolgált, volt egy koncert, ahol egy amerikai zongorista, Sam Rottman játszott. Ekkor olyan 5-6 éves lehettem, de a mai napig, ha becsukom a szemem, látom magam előtt, ahogy ül a zongoránál. Annyira magával ragadó volt, annyira megfogott, hogy a koncert után kijelentettem, hogy én is ezt akarom csinálni.
Nem sokkal azután, 9 éves korodban megtértél. Mi volt ennek a története?
Azzal kezdem, hogy megköszönöm a kérdést, ugyanis nem igen tudom felidézni, hogy magyarországi baptista berkeken belül bárki föltette volna ezt a kérdést. Ez abból adódhat, hogy sokan tudják, hogy apa lelkész, és úgy gondolják, hogy én nem is lehetnék más, mint hívő. Ez nem így működik. Nekem ugyanúgy személyes döntést kellett hoznom, mint bárki másnak. A családi tradíció, a szüleim, nagyszüleim hite nem elég nekem. Amikor kicsi voltam, természetes volt számomra a családi áhítat, a bibliakör, a gyerekkórus, a gyülekezeti alkalmak. Fel sem merült bennem, hogy nem ez a normális. Azután, ahogy az ember elkezd egy kicsit növögetni, szembesül vele, hogy a legtöbb embernek nem ez a természetes. Én egy gondolkodó típus vagyok, gyerekként is ilyen voltam. Nagyon hamar elkezdtek kérdések is megfogalmazódni bennem, valószínűleg azért, mert nagyon sok időt töltöttem nálam jóval idősebbek társaságában. Felvetődött bennem, hogy honnan lehet tudni, hogy igaz a Biblia. Az emberek annyit hazudoznak, mi van, ha Jézus tanítványai egyszerűen csak kitaláltak valami jó mesét. És ehhez hasonló gondolatok, kérdések. A szüleim szerintem nagyon jól reagáltak erre. Nem emlékszem, hogy akár egyszer is azt válaszolták volna, hogy te ehhez vagy ahhoz a kérdéshez még kicsi vagy, hanem mindig megpróbáltak olyan válaszokat adni, amelyek a tudásszintemnek, az életkoromnak megfelelőek voltak. Aztán a kilencedik szülinapom előtt nem sokkal anya kórházba került. Előtte is nagyon sokat volt beteg, sokszor vizsgálták is, de nem tudták, hogy mi a baja. December elején kiderült, hogy egy nagyon durva vakbélgyulladásról van szó, amit majdnem túlságosan későn vettek észre az orvosok. Délelőtt még iskolában voltam, de délután már úgy jöttek értem a szüleim, hogy még hazavisznek a legidősebb nővéremmel együtt, és rögtön fordulnak is vissza, mert anyának kórházba kell mennie. Rettenetesen megijedtem, ültem a nagyszobában, és sírtam. A testvérem mindent megtett értem, próbált beszélni, imádkozni velem, majd egy idő után beküldött a szobámba, hogy írjam meg a leckéimet. Na, ez még rosszabb volt, mert addig legalább ott volt mellettem, de akkor már teljesen egyedül ültem a szobámban. Tudtam, hogy imádkozni kellene anyáért, de abban a percben tudatára ébredtem, hogy nem vagyok olyan, aki a mindenható Isten előtt megállhatna. Eszembe jutott minden olyan alkalom, amikor nem azt tettem, nem azt mondtam, amit kellett volna, olyan szavakat használtam, amiket nem kellett volna, hazudtam stb. Annyira rám nehezedtek ezek a rossz dolgok, hogy azt éreztem, hogy nekem nincs jogom imádkozni, de azt is tudtam, hogy ez az egyetlen dolog, ami anyának segíthet. Ez volt az a pillanat, amikor nagyon őszintén elkezdtem imádkozni, nemcsak azért, hogy Isten mentse meg anya életét, hanem hogy engem is. Felnőtt fejjel visszagondolva sok minden, ami akkor megfogalmazódott bennem, az gyermeki volt. De a döntésemet komolyan gondoltam. Ez nem azt jelenti, hogy utána soha nem volt hitpróba az életemben, vagy ne lettek volna bennem kétségek, kérdések, kételyek. Nyilván voltak, de a döntésemhez azóta is ragaszkodom.
Hogyan képzeled el a zeneművészeti pályádat? Hol vannak benne a hangsúlyok, illetve a zenei területek hogyan állnak közel a szívedhez?
Mindenképpen szeretnék tanítani. Emellett természetesen nem szeretném abbahagyni az előadó-művészetet sem: szólókoncert, kamarakoncertek. Nagyon szeretek kísérni. Olyan koncertekben is gondolkodom, ahol lehetőség van kapcsolatot felvenni a közönséggel. Tehát olyasmiben, mint a gyerekkori élményem is, hogy a zongorista például nemcsak játszott, hanem minden darabról mesélt valamit, akár a korról, akár a zeneszerzőről, akár valami személyes élményét a darabbal kapcsolatban.
Amikor nem a zeneművészettel foglalkozol, mit szeretsz csinálni?
Szeretek nyelveket tanulni, olvasni, túrázni. A természetben töltött idő feltölt. És szeretek improvizálni keresztény énekekre.
Murányi-Kovács Anita
A teljes interjú itt hallgatható meg:
