Rövidített interjú a Magyar Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.
A Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola zenei igazgatóhelyettese és zongoratanára, az Oktatási Hivatal pedagógiai szakértője, a Crescendo Nemzetközi Nyári Művészeti Akadémia egyik alapítója, a Stella Hangstúdió vezetője vagy. Nagy a tapasztalatod zenetanárként abban, hogy a fiatalok hogyan indulnak el a pályán. Te hogy kezdted el a zenélést?
Az én élettörténetem biztosan nem szokványos, inkább a kivételek közé tartozhat. A szüleim megpróbáltak mindent megtenni azért, hogy hármunkat, rajtam kívül a nálam jóval fiatalabb öcsémet és húgomat felneveljenek. Gyerekként sokszor voltam egyedül, mert anyukámnak sokat kellett dolgoznia. Elég nehéz körülmények között éltünk Pacsán, egy zalai kis faluban, ahol minden volt, csak éppen zeneoktatás nem, de ilyen a Jóisten csodája, hogy nem tudhatni, miből sarjad. A faluban Sabján Edit, egy fantasztikus hívő tanár tanította az ének-zene tárgyat. Ő volt, aki megtalálta a hangot a szüleimmel, és meggyőzte a kőműves édesapámat és a varrónő édesanyámat arról, hogy zenei téren több van bennem, mint ami átlagosnak nevezhető. A tanárnő elkezdett tanítani zongorázni, aztán tízéves koromtól bekerültem a keszthelyi zeneiskolába, ahol Kósáné Kádár Vera készített fel középfokú pályára. Mivel nem volt biztos, hogy felvesznek a Győri Zeneművészeti Szakközépiskolába, tarsolyban tartottam az orvosi pályát is.
14 évesen Győrbe költöztél, eljöttél a családodtól, és kollégista lettél. Hogyan emlékszel az akkori önmagadra?
Nagyon szívesen csináltam azt, amivel foglalkoztam, és a gyakorlást is szerettem. Elég szorgalmas gyerek voltam, nem volt lázadásom a feladatok ellen, de éreztem, hogy a többi zongorista nagy előnnyel indult hozzám képest. Az első két évben igazságtalanul rossz jegyeket kaptam, akár el is tanácsolhattak volna az iskolából, de a kitartásom miatt bent maradtam. A jó tanulmányi átlagomnak köszönhetően biztosítani tudtam a megélhetésem. Anyukám próbált támogatni, de ez a megélhetéshez egyre inkább kevés volt. Az ösztöndíjam és a későbbi kereseteim fedezték a költségeimet. Hamar ráéreztem arra, hogy önállóan kell megoldani a dolgaimat, és ez a felismerés később sokat segített. Tulajdonképpen tízéves koromtól fogva folyamatosan volt valamilyen munkám. Talán ennek a kemény időszaknak is köszönhető, hogy 18 éves koromban megtértem.
Hogyan folytatódtak a tanulmányaid?
A zeneművészeti szakközépiskolában öt évet töltöttem, majd Budapestre kerültem főiskolára, ahol Hambalkó Edit tanított végtelen türelemmel és szeretettel. Az ő hatására kezdtem el zenészként gondolkodni és felfedezni a saját játékomat. A főiskolai évek alatt háromszor voltam köztársasági ösztöndíjas, ami akkora összeg volt, hogy mosógépet is tudtam venni belőle az anyukámnak, amikor az övé elromlott. Később elkezdtem tanítani is főiskolásként. A Zeneakadémián két évet tanultam, ott Zempléni Kornél tanár úr volt a tanárom, csodálatos időszak volt, de ez idő alatt is végig dolgoztam. 1997-ben bekerültem az ELTE-re, ahol a zenei tanszéken kaptam adjunktusi állást, amely három évvel ezelőtt szűnt meg létszámleépítés miatt. Jó kimondani, hogy mindig örömömet leltem a munkában, mely hozzásegített az önálló élet megteremtéséhez. Az sem jelentett gondot, hogy egyesével megfogjam a téglákat, és a nulláról felépítsem a családi házunkat.
Hogy történt ez?
Úgy, hogy nem értettem hozzá, de ott volt az Úr és a családom, a feleségem, a három gyermekünk, és mivel a másfél szobás lakásunkban már nem fértünk el, szükségünk volt egy nagyobb otthonra. Arra gondoltam, hogy ha Noénak sikerült a bárkát felépítenie, mert Isten ott volt mellette és megtanította arra, hogyan készítse el a bárkát, akkor engem is meg fog tanítani arra, hogyan építsek fel egy házat. Ez odáig ment, hogy a cserepezéstől kezdve a vakolásig, a csempézésig, a villanyszerelésig szinte mindent én csináltam. Mellette a Zeneakadémián a doktorit végeztem egy fizetéssel felérő ösztöndíjjal, esténként pedig cementes, meszes kézzel énekesekkel hakniztam. Megtanultam a művészetemet belevinni a ház tervezésébe, építésébe is. Hála Istennek, húsz éve működik ez a ház, és nagyon boldogok vagyunk benne. Itt nőttek fel a gyerekeink, és ez ad otthont a hangszerekkel felszerelt Stella hangstúdiónak is.
A közelmúltban elnyerted a Magyar Művészeti Akadémia három évre szóló ösztöndíjpályázatát. Milyen programmal vettél részt ebben?
A gyerekek zongoragyakorlását támogató, önállóságot fejlesztő módszereket dolgoztam ki, melyeket egy tanulmánykötetbe foglaltam. A program másik főága, hogy hangfelvételeket készítettem gyerekeknek. Fontosnak tartom, hogy az ő saját repertoárjuk is elérhető, meghallgatható legyen, ezért feljátszottam a népszerű kottagyűjteményeket a bennük lévő jelzéseket is figyelembe véve. Így az interneten megjelentetett digitális kottákhoz kapcsolódóan immár a hangfájlok is megtalálhatók, amelyek hangzó élményt is nyújtanak. Ismétléskor a saját verziómat játszom, hogy hallhatóvá tegyem a szabadságot is a játékban. A pályázatok egyébként egyfajta próbatételek is, mert ha megírom és felvállalom az ötleteim, akkor megnyílhat egy kapu, és ha Isten engedi, hogy belépjek, akkor végigcsinálom. Mindig úgy éreztem, hogy ezek különlegesen fontos időszakok az életemben.
Hogyan tudsz jelen lenni a családod életében a művészi pálya mellett?
Csillát, a feleségemet a főiskolán ismertem meg, ami az egyik legcsodálatosabb élmény volt az életemben. Tudtuk egymásról, hogy hívők vagyunk és hogy mekkora erő az, amikor egymásért imádkozunk. Pár hónap után arra gondoltam, hogy ha egyszer feleségem lesz, akkor olyan imatárs lenne jó, mint Csilla.
Rettenetesen féltem és izgultam, amikor megkértem a kezét, de mivel Isten biztatott, megtettem. Kiderült, hogy Csilla már két évvel korábban tudta, hogy meg fog történni a lánykérés. Isten vezetése a párkapcsolatban is csodálatos volt, gyorsan növelte az egymás iránt érzett szeretetet, szerelmet, ami azóta is egyre növekszik, pedig ennek már 29 éve. Állandó növekedésben, fejlődésben szeretnénk lenni, innen van a nyári akadémia elnevezése is, a Crescendo, ami a zenében folyamatos erősödést, növekedést jelent. Csillával könnyű. Isten róla szóló ígérete beteljesült, köszönöm az Úrnak, hogy ő csodálatos ember és feleség. Házaséletünk során úgy alakult, hogy egyre jobban egymásra lettünk utalva. Eleve úgy rendeztük be a napjainkat, hogy amikor felcseperedtek a gyerekek, és Csillának vissza kellett mennie dolgozni, én attól kezdve úgy osztottam el az óráimat az egyetemen, hogy azokon a napokon és időszakokban tanítsak, amikor neki nem kellett. Eleinte Csilla csak fél állást vállalt, a munkamegosztás következtében pedig voltak anyanapok és voltak apanapok. Így aktívan részese lehettem a család életének és a gyerekek fejlődésének, növekedésének, a kis esti imáiknak, az elmeséléseiknek. Amikor a legnagyobb gyermekünk tizenkét éves lett, onnantól ő kísérte haza a két kisebb testvérét az iskolából. Attól kezdve már teljes állásban dolgoztunk, de ehhez az kellett, hogy megbízzunk a gyerekeinkben, akik közben ennek köszönhetően önállóak is lettek. Sokat utaztunk a gyerekekkel azért, hogy megismerjék a magyarországi városokat, kastélyokat, erdőket, parkokat, fürdőket. Később külföldre is jártunk, 17-18 napos körutakat szerveztünk. Igyekeztünk arra figyelni, hogy minden évben legyen legalább egy hét, amikor együtt van a család, és hogy olyankor csak az önfeledt szórakozás és a közös játék számítson. Jelenleg a gyerekeink vidéken tanulnak egyetemen, ezért szinte üres a ház, mert csak ketten vagyunk benne, de szerencsére állandóan visszajárnak hozzánk. Remélem, hogy öregkorunkra a mi otthonunk is lehet egy kis mennyország, ahova szívesen jönnek haza a gyerekeink a családjaikkal.
Melyik szabadidős elfoglaltságot szereted a leginkább?
Sokat kerékpározom, ha tehetem, azzal megyek a munkahelyre is, illetve a feleségemmel együtt is amilyen utat csak lehet, bejárunk. Ez is egy óriási öröm.
Pár évvel ezelőtt elvittem autóval a kerékpárjainkat Passauba, és onnan Bécsig lecsorogtunk a csodálatos bicikliúton. Öt napig olyanok voltunk a kerékpárjainkkal, mint a csiga, aki „viszi a házát”, miközben szemléltük a természeti csodákat, és örültünk egymásnak. Úgy érezzük, hogy ez a közös elfoglaltság aktívan tart és boldogsággal tölt el bennünket.
A teljes interjú itt hallgatható meg:
Murányi-Kovács Anita
