Rövidített interjú a Magyar Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.
A színpad és a katedra folyamatosan jelen vannak az életedben. A két hivatás hogyan működik együtt?
Én is tanultam az előadó-művészetet, tehát amit akkor kaptam amikor készültem az énekesi pályára, most azokat a tapasztalatokat adhatom át a tanítványaimnak. Nemcsak az énektechnikát, hanem a színpadi létet is tanítom. Szerintem énekesnek lenni más, mint szólóhangszeresnek, mert az ember nem tudja saját magát elválasztani a színpadi szerepétől. Azokat az érzelmeket használjuk a színpadon, amiket mi is átéltünk, abból tudunk táplálkozni, viszont mégiscsak egy szerepet játszunk. Úgy kell megtalálni a karaktert, a szerepet, hogy lelkileg ne sérüljek meg. Amikor 23 éve végeztem a Zeneakadémián, egész más volt a pályát elkezdeni, mint most. Sokkal kevesebben voltunk, tele voltunk szerepekkel, és éreztük a szakma méltóságteljességét. Ma kicsit más a helyzet, és erre is igyekszem felkészíteni a növendékeket.
Milyen alappillérei vannak az énektanításnak?
Első, hogy szöveg szerint kell gondolkodni. Általában a fiatalok a hangjukat szeretik hallgatni, de erről le kell szoktatni őket, és minél hamarabb rámutatni arra, hogy a kotta mennyiféle információt ad nekünk. A zeneszerzők nem véletlenül nyúltak vokális témákhoz, ők pontosan úgy írták meg a szövegre a dallamot, hogy az énekelhető legyen. Ha ránézek egy kottára, akkor magáról a stílusról rögtön tudom, hogy például mekkora levegőt kell venni. A barokkban tulajdonképpen alig, akkor futnia kellett a hangnak. A barokk nagy szabadságot jelentett az énekesnek, mivel nem voltak leírva a koloratúrák vagy a kadenciák, az énekesek improvizálhattak, csak rendszerben kellett gondolkodniuk. A zenekar nyolc vagy tíz tagból állt, tehát nem kellett nagyon áténekelni, hanem elég volt mezzoforte hangadással futkorászni le-föl. Laza volt még akkor a torok és a hangszalagok, hiszen fogalmuk se volt még a Richard Strauss-i 138 fős zenekarok áténekléséről. Általában egy hétig csak a szöveg és a ritmus gyakorlását kérem a tanítványaimtól, és csak utána kezdhetik el a hangokat énekelni. Az öt év alatt oda kell eljutniuk, hogy megtanulják, mi az a legkevesebb befektetett munkamennyiség a színpadon, amellyel a legmagasabb célt érhetjük el, ugyanis ha agyondolgozzuk magunkat, túl sok levegőt veszünk, nyomjuk, toljuk a hangot, akkor megfeszül a hangszalag. Ezzel szemben az éneklésnek folyamatos pulzálása kell hogy legyen az állandóan feszített erőlködés helyett, és a testet ehhez kell hozzáidomítani.
Operaénekesként hogyan készülsz a szerepeidre?
Minél hamarabb találkozási pontot szeretnék találni magamban a szereppel kapcsolatban. Ha a szerep közel áll hozzám, akkor nagyobb a kedvem leülni a zongorához, és megfejteni az áriákat vagy a jeleneteket. Az operában az a nehéz, hogy a szerepformálásban el kell jutni valahonnan valahova. Az operák 80 százaléka dráma, amelyben meg kell mutatni az emberi érzelmek minden stációját, hogy nyilvánvalóvá váljon miért jutott a szereplő a drámai végkifejletre. A vígoperánál pedig az a poén, hogy együtt kell örülni a szerzővel ami sokkal nehezebb, mert ismerni kell a határaimat ahhoz, hogy ne legyek túl sok a szerepemben. Életem első vígoperája Händel Xerxész című műve volt, amelyben a címszerepet énekelhettem. Az előadást Kovalik Balázs, az egyik kedvenc rendezőm vitte színre, aki az elképesztő látványvilágra helyezte a hangsúlyt, amelyhez nekünk, énekeseknek nem kellett sok poént hozzátennünk. Balázs azt kérte tőlünk, hogy legyünk drámaiak, a poénokat pedig fantasztikusan építette fel, amitől az előadás tragikomikus lett, tehát a közönség sírni is tudott meg nevetni is. Mint Xerxész körülbelül kilencszer öltöztem át, amiből egyszer jutottam el az öltözőig annyira gyorsan jöttek a jelmezváltások. Volt olyan ária, amire autóval jöttem be, a középrészen átszálltam egy repülőre, utána leszálltam és átmentem egy tengeralattjáróra, az ária végén pedig lementem a színpad alá ahonnan két percen belül egy gyors öltözés után teljesen más jelmezben ismét a színpadon voltam. A záró nagy áriára, ami tele van koloratúrákkal, úgy érkeztem meg, hogy a színpad szélén a takarásban tudtam csak átöltözni, majd fölhúztak egy hevederrel az operaház legtetejére, onnan leeresztettek a színpad közepére, és nekem ott kellett lógni és mosolyogni, mint aki jól érzi magát, pedig iszonyúan tériszonyos vagyok, úgyhogy ezt mindig megköszöntem a Jóistennek meg Kovalik Balázsnak, hogy ebben részem lehetett.
Milyen szerepe van a pályaválasztásodban a baptista közösségnek?
Már anyukám pocakjában is az énekkarban ültem Újpesten, és egészen kis korom óta nagyon szerettem imaházba járni. Hároméves lehettem, amikor először énekeltem a gyülekezetnek apa gitárkíséretével úgy, hogy fogalmam sem volt a szövegről, mégis nagyon magabiztosan nyitottam ki a szám. Tulajdonképpen maga az éneklés soha nem fordult meg a fejemben, mindig a karvezetésre fókuszáltam és évekig tanultam zongorázni, orgonálni, harmóniumon Beharka Pali bácsinál. Később az Újpesti Nyári Egyházzenei Tanfolyamon is a karvezetés érintett meg, viszont ott éneket is kellett tanulni és az egyik tanárom azt mondta, hogy nekem nem háttal kell állnom a közönségnek, hanem meg kell fordulnom és énekelnem kell. Végül tanárképzőre mentem, mert azt hittem, hogy a tanítás lesz az életcélom, viszont ott is az történt, hogy az énektanárom és a korrepetitorom is állandóan azt mondták, hogy muszáj énekléssel foglalkoznom. Akkor letettem ezt a dolgot a Jóisten elé és attól kezdve nyíltak előttem az ajtók az énekesi pályán.
A művészet és a misszió hogyan kapcsolódnak össze a gondolkodásodban?
Egyrészt fontosnak tartottam mindig, hogy például ha Oláh Gábor hív és éppen ráérek, akkor együtt szolgáljak a Központi Baptista Énekkarral, mert nekem ez jóleső érzés. A másik oldalon pedig a szakmai körökben soha nem rejtettem véka alá, hogy baptista vagyok, amit kiváltságként élek meg.
2020-ban a Magyarországi Baptista Egyház vezetősége zeneművészeti munkásságod és eredményeid elismeréséül neked adományozta az Év Baptista Művésze díjat. Mi volt az első gondolatod, amikor erről a díjról értesültél?
Arra gondoltam, hogy a kör bezárult, tehát ahonnan elindultam, ahol felneveltek és ahol a sok zenei tudást kaphattam, arra a kiindulópontra jutottam vissza az elismeréssel, így értem, hogy a szimbolikus kör bezárult. Minden díjért alázattal vagyok hálás, mert nem ez vezérel, nem ezért dolgozom, de nagyon köszönöm.
Milyen szabadidős elfoglaltságaid vannak, amelyek kikapcsolnak és feltöltenek?
A torna és az olvasás nagyon ki tud kapcsolni. Képes vagyok rövid idő alatt elolvasni bármilyen hosszú könyvet, ha az nagyon érdekel, viszont ehhez szabadnak kell lennem egy-két napig. Apukámtól tanultam, hogy nem a sorokat kell olvasni, hanem fotózni az oldalakat. Kedvenc olvasmányaim Emily Brontétól az Üvöltő szelek, és az Elfújta a szél, Margaret Mitchell könyve.
A teljes interjú itt hallgatható meg:
Murányi-Kovács Anita
