Rövidített interjú a Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.
A karantén idején a Comenius Ház oldalán megjelent egy virtuális kiállításod „Mit viszünk magunkkal?” címmel. Mi inspirált ezeknek a képeknek a megfestésében?
Igazából ez egy visszaemlékezés. Mit viszünk magunkkal egyik napról a másikra? Emlékeket, tárgyakat, kapcsolatokat, kötődéseket. Ezek lehetnek szépek, lehangolóak, terhesek vagy felemelőek. Az idő gyógyít, reményt ad. Időutazásba szerettem volna kalauzolni a befogadókat. Ki-ki talál egy-egy érzést, gondolatot a képeimben, amely nyomán mérlegelést végez az életében.
Milyen témák jelennek meg a képeiden?
A kiállítás alcíme Pillantás a nyitott ablakból, ami egyfajta messzeségbe nyúló kitekintést jelent önmagunkból. Ez a messzeség lehet elmerülés a társ tekintetében, vagy szemlélődés egy katedrális csúcsáról. A cél egy esztétikai élmény megtalálása, amelyet a szép utáni vágy motivál.
Hogyan indult el az érdeklődésed a képzőművészet iránt?
Szolnokon, a Tisza-parton nőttem fel, és itt találkoztam azokkal a tanáraimmal, akik tanítottak, képzőművészeti táborokba vittek, érdeklődtek az érzéseim és gondolataim iránt. A családom nem igazán értette meg az elhivatottságomat a rajz irányába, ők inkább valamilyen polgári foglalkozást képzeltek el nekem. Viszont amikor a középiskola alatt nyilvánvalóvá vált számomra, hogy képzőművészeti irányban szeretnék továbbtanulni, akkorra már egy olyan erős alkotó közösség alakult ki körülöttem, amely meg tudott tartani engem abban, hogy ne adjam fel az álmaimat.
Kik voltak a tanáraid?
Általános iskolában Szávai István volt a tanárom, aki a szabad, játékos alkotásra teremtett lehetőséget. Vele a mai napig tartom a kapcsolatot. Egerben Földi Péter tanár úr arra mutatott rá, hogy a formai változással a gondolkodás is változik, tehát ha merünk a gyerekek kezébe eszközöket adni, akkor lehetővé válik a belső képi világ felfedezése. Az iparművészeti egyetemen pedig Bodóczky István tanítványa voltam. Ő tanította meg nekem, hogy egy műalkotás mindig többrétegű, több szinten értelmezhető.
Te mit szeretnél leginkább átadni a tanítványaidnak?
Legyenek bátrak önmaguk kifejezésében. Ehhez adok nekik megfelelő eszközöket, amelyekkel szabadon kísérletezhetnek, amíg meg nem találják a számukra legmegfelelőbbet. Ne féljenek a saját értékeik, a belső világuk megmutatásától, hiszen azáltal önmaguk is és mások is épülhetnek.
Mi a művészeti hitvallásod?
A teremtő Isten léte a legmeghatározóbb. Szemlélődés és alkotás közben találkozom a Teremtővel. A hegy számomra Isten jelenlétének szimbóluma. A tanításban úgy szoktam érezni magam, mint Mózes, aki miközben kivezette népét a pusztába, sosem tudta, hogy mi lesz a következő lépés, de mindig kapott egy újabb útjelzőt. Ezek az útjelzők számomra emberek, korszakok, helyzetek, amelyek mindig továbblendítenek az utamon.
Hogyan lettél baptista?
Az egri főiskola elvégzése után Dunaharasztiban a Bárka alapítványnál kaptam állást, ahol sérült gyermekekkel foglalkoztam. Itt találkoztam Háló Gyula baptista lelkipásztorral, és itt volt az első találkozásom baptista gyülekezettel is.
Milyen gondolataid vannak a művészet és a misszió kapcsolatáról?
A művészet küldetés, hiszen jó üzenetet, gondolatot, érzést ad tovább. A misszióban is a jó üzenetet, az örömhírt adjuk tovább. Műalkotásaimban az üzenetátadás eszköze egyfajta vizuális nyelv, amely képes Isten és ember találkozását megjeleníteni.
Több missziós úton vettél részt. Merre voltak ezek?
Három nagyobb utam volt. Az első fiatalkoromban a Fülöp-szigeteken egy katolikus szervezet által. Utcára vetett fiatalokkal foglalkoztam, rajzolni tanítottam őket, és kiállításokat szerveztem nekik. Ehhez hasonlóan a Keresztény Művészeti Társasághoz kapcsolódva jártam Thaiföldön is. Ott egy nemzetközi konferencián a sérült gyermekek képi világát mutattam be egy előadás keretében. Majd férjhez mentem egy afrikai származású orvoshoz, akivel a házasságunk első évében elmentünk Afrikába, ahol megláttam azt a világot, ahol a lakosság 80%-a ma is analfabéta. A férjem, aki azóta egy krónikus betegség következtében sajnos már nem lehet velünk, onnan, abból a világból emelkedett ki, ami azt jelenti számomra, hogy minden körülmények között van a tehetséggondozásnak ígérete és jövője.
Jellemző rád a folyamatos tanulás. Hogyan épülnek egymásra a végzettségeid?
A művészethez való kötődésem meghatározó végzettségeimben. Az első diplomámat rajz–földrajz szakon szereztem Egerben. A munkahelyem változása miatt lett szükségem egyetemi végzettségre, ezért mentem az iparművészeti egyetem kiegészítő tanárképzésére vizuális kommunikációt tanulni. A pécsi egyetem művészetterápiás képzését pedig a sérült fiatalok tanítása miatt végeztem el. Amikor a férjemet elvesztettük, akkor pedig Istennel kapcsolatban volt bennem egy nagy kérdés, és krízisbe kerültem. Ekkor gondoltam, hogy az istenismeretemet is bővítenem kell, közelebb kell kerülnöm hozzá, ezért végeztem el a Baptista Teológiai Akadémiát teológusként. A csoporttársaimmal a mai napig részt veszek azon a lelkigondozói szemináriumon, amelyet Veres Sándor tanár úr – aki a példaképem – tart nekünk. Hálás vagyok azért, mert a reményvesztett állapotból reményekkel telve kerültem ki a teológiáról. Ezután jött a mentor tanári szak. Most egy fejlesztő-támogató program megírását tervezem. Személyes célom pedig egy hálaadó jubileumi kiállítás az 50. születésnapom alkalmából.
Három fiúgyermek édesanyjaként hogyan illeszted be az életedbe a munkádat?
Nem egyszerű, de a fiaim már nagyobbak, és átvesznek feladatokat a házimunkában és a ház körül. Most már kapok szabadnapokat is az alkotásra, de voltak évek, amikor a szó szoros értelmében a túlélésre kellett berendezkednünk. Az édesapjuk elvesztése a fiúkat is nagyon megrázta, és komoly betegségeik jöttek elő, de már egy éve mindenki jól van. Küzdelmeiknek az értelmét is meg tudták látni. A legnagyobb szellemi örökségünk az édesapjuktól, hogy megtanultunk és tudunk küzdeni.
A fiaid mivel szeretnének foglalkozni?
A legnagyobb orvos szeretne lenni. A középsőt a matematika érdekli. A kicsit pedig az állatorvosi szakma vonzza. Arra tanítom őket, hogy bármivel is foglalkoznak majd, a kreativitásra mindig szükségük lesz.
Mely más művészeti ágak hatnak rád?
Leginkább a zene.
Milyen kedves elfoglaltságaid vannak szabadidődben?
Nagyon szeretem a természetet. A hegymászás és a kertészkedés a legkedvesebb számomra.
Hittantanár is vagy. Mit tanítasz az emberi kapcsolataink és az Istennel való kapcsolatunk fontosságáról?
Azt gondolom, hogy a kapcsolatainkban létezünk. A gyerekek ezt leginkább az emberi kapcsolataikban tudják leképezni. Mottóm, hogy minden embernek legyen egy embere, egy mentor, egy tanár, akinek szabadon, önfeledten fel tudja tenni a kérdéseit építő jellegű, megerősítő beszélgetésekben. Látom, hogy a családok és a gyerekek leterheltek. Bátorítom őket, hogy merjenek kérdezni. Erre a célra bevezettem a tanítványaimnak egy füzetet, amelybe bármikor írhatnak, én pedig válaszolok. Fontos, hogy lássák a tanár mögött az embert. Ezért igyekszem magamon dolgozni, hogy tudjak nekik jó útjelző tábla lenni.
Alapigéd az 1Kor 9,26–27: „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlan a küzdelemre.” A beszélgetésünkben erről már sok szó esett. Számomra a legnagyobb tőled jövő tanulság pedig, hogy kreatívnak kell lennünk ahhoz, hogy az Istentől adatott valóságunkat ki tudjuk bontakoztatni.
Igen, és még egy fontos dolog: a folyamatos megújulás.
A teljes interjú itt hallgatható meg:
Murányi-Kovács Anita
