Rövidített interjú a Baptista Rádió Arts-ok című műsorában elhangzottak alapján.
Írónő, könyvtárigazgató, édesanya. Versek, novellák és az utóbbi időben regények szerzője is vagy. Regényeid alapvető motívuma az orvostörténet. Régóta meg akarom kérdezni tőled, hogy akartál-e valaha orvos lenni?
Nem, bár nagyon sokan biztattak rá, mert anyukám orvos, és jó tanuló voltam, ezért mindenki arra kapacitált, hogy legyek orvos, de nem olyan alkat vagyok. Egy csepp vértől már rosszul vagyok. Nem gondoltam, hogy ez lenne az én utam. Nagyon sokáig gyógypedagógus akartam lenni, de nem vettek fel. Így kerültem az esztergomi tanítóképzőbe. Ott volt egy remek művelődéstörténet tanárnőm, akinek hatására megtaláltam a kedvenc témámat, az orvostörténetet.
(Fotó: Schmöltz Margit és Murányi-Kovács Anita)
Sejthető volt, hogy a családodban van valaki, akinek köze van az orvosláshoz. Amint mondtad, édesanyád orvos. Mesélnél a gyermekkorodról?
Nagyon áldott gyerekkorom volt. Anyukámmal és apukámmal nagyon sokat utaztunk, bejártuk egész Európát. Akkoriban, a 70-es, 80-as években ez nem volt általános, hogy az ember eljuthat Európa különböző országaiba. Tizenévesként megragadtak bennem az élmények, a más-más kultúrák vonásai. Ez nagy kincs volt. Nem hívő családban nevelkedtem, de a szeretetet mindig éreztem. Védett gyerekkorom volt. Egy dolgom volt, hogy tanuljak.
Térjünk vissza a főiskolás korodra, amikor az orvostörténet igazán fontos lett számodra! Ez hogy történt?
A főiskolán kaptam egy feladatot művelődéstörténetből, amiről megfeledkeztem. Az utolsó pillanatban eszméltem rá, hogy be kell adnom egy dolgozatot. Hirtelen eszembe jutott, hogy anyukámnak vannak szakirodalmi könyvei, ezeket elővettem és megírtam a vázlatot. Abai Ilona tanárnőm, aki később a mentorom is lett, nagyon megdicsért. Azt mondta: „Schmöltz, a magáé lett a legjobb!” Nagyon meglepődtem, de inspiráló volt a továbbiakban. A négy év alatt fokozatosan bővítettem a tudásomat, két nagy dolgozatot készítettem, az egyiket az európai orvoslásról, a másikat pedig a székesfehérvári orvoslásról.
A tudományos háttere a regényeidnek már magyarázatot nyert. De mi a helyzet az írói vénáddal?
Gimis koromban verseket írtam. Az ottani tanárom biztatására pályázatokon vettem részt, így jutottam el Sárvárra költőtáborba. Ott láttam, hogy a versírás nem csodabogárság, hanem sokan írunk verseket. Később férjhez mentem, anyuka lettem, nem nagyon értem rá ezzel foglalkozni. Írtam egy-egy tudományos ismeretterjesztő művet, ami az orvostörténettel kapcsolatos volt, de nem regény. Viszont bennem volt, hogy az orvoslástörténetben nagyon sok tanulság, sok történet van. Tudtam, hogy a tudományos munkák a levéltárban maradnak, nem fogják őket olvasni az emberek. Elhatároztam, hogy ezeket a történeteket úgy fogom megírni, hogy bárki számára élvezetes legyen. Negyvenéves korom körül azt éreztem, hogy már van annyi emberi történet a birtokomban, amelyeket össze tudom fűzni az orvoslás történetével. Így készült el az első regényem, a Kő kövön.
Regényeidben női életutakat ábrázolsz elsősorban. Hogyan dolgozol a karaktereiden? Milyen jellegű tapasztalatokból építed fel a szereplőidet?
A figuráimat két részből gyúrom össze. Van egy fizikai létük, ezekhez én – úgy nevezem, hogy – „testdonorokat” hívok segítségül. Egészen konkrétan kinézek egy ismerőst, barátot, és azonosítom az egyik szereplőmmel. A lelküket viszont sokkal rafináltabban formálom meg. Sokszor van, hogy magamból is beleteszek a figurákba, de nagyon figyelem, hogy sokfélék legyenek a figuráim. Gyakran veszek motívumokat ismerőseimtől, amiket azért tudok felhasználni, mert a női történetek időtlenek.
Törekedsz-e az írásaidban arra, hogy a saját személyiségedet tökéletesítsd?
Igen. A Kő kövön írásakor a négy nőalakból három nem én vagyok, de tudtam, hogy a negyediknél oda kell tennem magamat. Nem teljesen az én történetem fogalmazódik meg benne, de én töltöttem meg tartalommal, tehát adtam magamat ehhez a szintén Margit nevű figurához. Feladatomnak tartom, hogy tökéletesedjek. Egyrészt azért, mert felelős vagyok íróként a tartalomért, amit közvetíteni akarok, másrészt az Úr is ezt várja tőlünk. Dolgozni kell magunkon, hogy adni tudjunk.
Kik az írói példaképeid?
Sok van. Szeretem a kortárs magyar irodalmat. El lehet bűvölni engem azzal, ha egy mondat kézműves alapossággal formált. Nem feltétlenül szükséges, hogy pörögjön a történet. Egy időben elhallgattam íróként, mert annyi remek művet olvastam, hogy nem éreztem magamat elégnek ahhoz, hogy hasonló színvonalon írjak.
Nem hívő családban nőttél fel. Hogyan tértél meg?
Az első alkalom, amikor az Úr megérintette a szívemet, egy olvasmányélményemhez kötődik. A Quo vadis olvasása közben éreztem, hogy én is szeretném azt a kincset, ami a regény szereplőinek megadatott. Azután Esztergomban rátaláltam a baptista gyülekezetre 2000 környékén. Olyan szeretet fogadott ott engem, hogy úgy éreztem, hazataláltam, és nem jöttem el onnan többé.
Hogyan van jelen a hited az írói munkáidban?
Nagyon ügyelek arra, hogy mindig legyen olyan figurám, aki közvetlenül kifejezi a hitét. A fejezeteim elé oda szoktam tenni egy-egy bibliai idézetet éppen azért, hogy beszéljenek róla, gondolkodjanak el az olvasók azon, hogy a fejezetnek mi köze van a hithez. A női hősök gyakran viszik a hitemet tovább, hiszen kapnak egy darabot a lelkemből.
A szereplőidhez hasonlóan neked is sok szereped van. Hogyan illeszted be ezeket a mindennapjaidba?
Hajnali író vagyok. Mielőtt a gyerekeim felébrednek és elindul a nap, azelőtt tudok alkotni. A munkaidőm teljes mértékben a könyvtáré. A lányaim már elég önállóak ahhoz, hogy szabadidőmben tudom végezni a kutatómunkát, ami az íráshoz szükséges.
A családod hogyan viszonyul az írónői létedhez?
Amikor elkezdtem írni, akkor azzal fárasztottam őket, hogy leültettem őket és felolvastam nekik egy-egy részt az írásaimból. Kellett a visszajelzés, hogy mit szólnak hozzá. Ezen a szakaszon már túl vagyok. Most már csak magamnak olvasom fel a szakaszokat, mert így tudom visszahallgatni, javítani a mondataimat.
Az anyaszerep megjelent már az írásaid valamelyikében?
Igen. Azt gondolom, hogy a regényírás eddig jobbára a férfiak privilégiuma volt, és kevéssé mutatkoztak meg a regényekben a női létnek azok a gyönyörűségei, amiket mi anyaként megtapasztalunk. A női lét építő, gyógyító, gondoskodó oldala kevéssé jelenik meg általában a történelmi regényekben. Ezért is szeretném kimondottan ezekre helyezni a hangsúlyt.
Rendszeresen jelennek meg írásaid az IgeIdők magazinban, részt veszel irodalmi pályázatokon, például ilyen a Száz szóban Budapestről.
A Száz szóban Budapestről-t azért szeretem nagyon, mert arra ösztönöz, hogy tanuljak meg nagyon röviden, lényegre törően szöveget formálni. 2020-ban a Gyémántcsakra című írással pályáztam, 2019-ben a Marikanénik című százszavasomat válogatták a kötetbe.
Mivel töltődsz fel szabadidődben?
Nagyon szeretek közösségi játékokat szervezni gyerekeknek és felnőtteknek, és játékmesterkedni. Szeretem, ha olyan csapatok jönnek össze, ahol a tagok már egyébként is ismerik egymást. Jó látni, ahogyan összekovácsolja őket a játék. Könyvtárigazgatóként ez most feladatom is, aminek nagyon örülök, de a gyülekezetben is gyakran szervezek ilyet.
Természetjáró vagy?
Gimis koromban bebarangoltam egész Fehérvár környékét, ami jó alap volt az orvostörténethez is, mert már akkor megismertem és megszerettem a gyógynövényeket. Mostanában sajnos nincs rá sok időm, de a Duna partján gyakran kerékpározom, és ott is nagyon sok szépséggel lehet találkozni.
Székesfehérváron létezik olyan túra, amely a Kő kövön című regényed helyszíneit járja be. Vannak erről visszajelzések?
Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy telt házzal mennek ezek a túrák. A regény Székesfehérváron játszódik, és valóban létezik egy kő, amely összeköti a négy különböző korban játszódó fejezetet. Ez egy négy emberfejes szenteltvíztartó, de hívják bemerítőmedencének is, ez attól függ, hogy melyik múzeumi kiadványt olvassuk, és ez a Szent István Király Múzeumban meg is található. A múzeum pedagógusai szervezik ezeket a programokat a regényem helyszínei, például a Török fürdő, a Bazilika maradványai köré, amelyek ma is megtalálhatók, és amelyeket az emberek szívesen látogatnak. Jellemzően a könyvemben ezeken a helyszíneken nagyon különös dolgok történnek. Nagyon örülök, mert a Kő kövön megtalálta a közönségét.
A Baptista Művészeti Napok 2020 programsorozatához Az Úr az én pásztorom irodalmi pályázat szervezőjeként csatlakoztál az esztergomi Béke gyülekezet képviseletében.
Alkotóként nagyon szeretem a pályázatokat. Nekem nagyon sokat adtak. Ezért amikor a lelkipásztorunk arról beszélt, hogy mivel tudnánk nyitni az emberek felé, hogyan tudnánk megszólítani őket, akkor nekem rögtön eszembe jutott, hogy írjunk ki egy irodalmi pályázatot. Látom, hogy az emberek az ország minden tájáról szívesen pályáznak. Közel 150 mű érkezett be. Ez nagy boldogság nekünk.
Összegezve milyen üzeneted van a keresztény nők számára?
Azt látom, így az orvostörténetet ismerve, hogy bármilyen vész jön, legyen az járvány, az embereket a hitük és a Jóisten segítsége átvitte mindezeken. Közben mindig meg tudták őrizni a jót, és ez nekem bátorságot ad, és én ezt szeretném továbbadni.
Az eddig megjelent könyveid, a Kő kövön és A sólyom szárnyat bont folytatásain dolgozol.
Igen, mindkettőnek írom a folytatását. Az egyik A majdnemek könyve munkacímet viseli, a másik A sólymok fellege száll, amely az Anonymus-trilógia része. Két könyvvel bíbelődöm egyszerre, hol egyikkel, hol másikkal, éppen amelyikhez kedvem támad.
Murányi-Kovács Anita
A teljes interjú itt hallgatható meg:
