„Az Úr az én pásztorom”
Országos irodalmi pályázat
„Az Úr az én pásztorom” címmel irodalmi pályázatot hirdetett az Esztergomi Béke Baptista Gyülekezet a Baptista Művészeti Napok 2020 keretében. Novella és dalszöveg kategóriában várták az írásokat a hit és az alkotás viszonyáról, a művészet, a művész és a Teremtő kapcsolatáról vagy a mindennapokban erőt adó bibliai idézetekről.
A gyülekezet célként tűzte ki, hogy hírét vigye a hitnek, megmutassa, milyen jó az Úr közelében élni és mindezt másokkal is megismertetni. Az irodalmi pályázat ennek biztosított teret. Az ország minden tájáról, sőt, a határon túlról is érkeztek pályaművek. Összesen több mint 150 pályázati anyag érkezett.
A zsűri mindkét kategóriában hosszasan válogatott, alaposan megfontolta döntését. Nem volt könnyű dolguk, hiszen sok remek írás érkezett.
A zsűri tagjai:
Batári Gábor – költő, író, újságíró
Bolyki András – zeneszerző, Szikra díjas dalszövegíró
Háló Gyula – költő, a Magyarországi Baptista Egyház kommunikációs szaktitkára
Révész Szilvia – a Family magazin szerkesztője és szerzője
Mind a négyen hatalmas munkát végeztek, rengeteget dolgoztak, külön köszönet illeti őket szolgálatukért.
A szervezők minden résztvevővel tartották a kapcsolatot. Szerették volna élőben is megrendezni a díjkiosztót, de erre a járványhelyzet miatt nem kerülhetett sor. Az esztergomi baptisták azonban bíznak benne, hogy az alkotókat és a pályázati anyagokat értékelő zsűritagokat is vendégül tudják majd látni a későbbiekben.
A novella kategória díjazottjai:
1. helyezett: Mezei Attila „Megváltás” című novellája
A zsűri véleménye: „Megvan benne minden, és még humoros is. Eredeti, egységes, szinte tökéletes.”
Nyereménye: Hajdúszoboszlói mininyaralás két személyre (4 nap, 3 éj), oklevél
Megváltás
JÁRVÁNYVESZÉLY MIATT MENETJEGYKIADÁS AZ ÁLLOMÁSON NINCS! MEGVÁLTÁS A VONATON!
Zelóta Simon mérgelődött, hogy milyen lassan jön be a net, az üzeneteit már megnézte, csomó hülyeséggel találkozott csupán. Aztán végre fel tudott menni, a legelső, amit olvasott, a „Megváltás a vonaton” volt. Gyorsan átküldte a joshuabennacer@salvation címre. Csak a vacsoránál találkoztak, lencsefőzelék volt és sült rizs, egyikük sem veszett meg érte, de ettek. Töltöttek egy nagy pohár hideg zsályás vizet, és kiültek a kőlépcsőre. Joshua ott akart lenni azon a vonaton, bár mindketten tudták, csak egy elírásról, hibás fogalmazásról van szó. Mégis, ahol megváltást hirdetnek, ott helye van a megváltónak!
Simon csak azt kérte, hogy ő készíthesse ki a ruháikat, a legutóbbi hasonló utazáson mindketten a kényelmes kaftánt viselték. Nem tűntek fel nagyon Genfben, hiszen a városban működő világszervezetekben számtalan színpompás hacukában járkáló csodabogár tesz-vesz. A Grand Saconex-i autóbuszon viszont Joshua lebernyegét becsípte és elszakította az önműködő ajtó, egy utas segített kirángatni a dicstelenül járt ruhadarabot. Az illető egy textiltörténettel foglalkozó tudós volt, majd kővé vált, amikor megérintette a szövetet, egy tenyérnyi darab a kezében is maradt. Ezer kérdése volt. Miatta egy megállóval előbb szálltak le a tervezettnél. Azóta kétnaponta tesz fel üzeneteket minden elképzelhető nyelven, keresi az ismeretlent, akinek a ruhája anyagában és pollenszennyezettségében szinte megegyezik a torinói lepelével.
Mindketten saruban, kék vászonnadrágban és abban a belebújós ingben voltak, amit a mostaniak pólónak hívnak, Simonén még egy felirat is volt: „Jesus Christ Superstar”. Kevesen voltak a kocsiban, egy szájmenéses kisfiú az apjával, két jóízűen reggeliző, munkásruhás alak. A gyerek az állomáson olvasott hirdetmény kapcsán arról faggatózott, hogy Jézus tényleg úgy nézett-e ki, ahogy a hittankönyvben látható. A férfi ezt nem tartotta valószínűnek, nem hitte, hogy kétezer évvel ezelőtt Palesztinában magas, szőke zsidók szaladgáltak volna erre-arra. Aztán suttogva hozzátette, hogy inkább a most felszállt két bácsira hasonlíthatott. A kis fickónak hirtelen eszébe jutott, hogy pisilnie kell, elimbolygott Joshua és a Zelóta előtt, alaposan megbámulta őket. Mielőtt az ajtóhoz ért volna, a váltón billent egyet a vonat, a falatozók kapták el, csaknem elesett. „A megváltódat, Öcsikém, te sem macikávét reggeliztél!” Örült, hogy nem ütötte meg a lábán éktelenkedő, nagy, nedvező sebet, amit az új biciklijével való egykerekezésnek köszönhetett. Kötözésre mentek a kórházba!
A két emberfia betemette az utolsó pár darab töpörtyűt, és ráhúztak a buborékos vizes üvegeikre. Mondták, hogy jobb lenne a bor, de akkor a művezető hazazavarná őket, ahogy a múlt szerdán, egyébként meg az „Úrjézus sem tudja, hogy miért kerül ez a pocsolyavíz hetente ötven forinttal többe”. A szőke, fiatal kalauznő elviharzott mellettük, valami megálló következik nemsokára. A kölök odasúgta az apjának, „Na, ő a megváltó!”. Simonnak eszébe villant, hogy egy fia ezüstsékel sincs náluk, Joshuánál volt egy tetradrachma, az állomáson, a másik ajtón leszálltak. A megváltás elmaradt!
A jegyszedőnő szidta a potyautasok kegyelmes jó istenit, a munka leendő hősei pedig vigyorogva ráhúztak a műanyag palackra, pinot gris volt benne. Az elmúlt kétezer év legbambább pofájával bámulták egymást, de csak egy órán keresztül birtokolták ezt a címet.
Az orvos elmondta a fiúnak, hogy gyorsan lerántja majd a kötést, egy kicsit fájni fog. Megtette, de nem találtak semmiféle sebet!
2. helyezett: Füller Tímea A bárányok című írása
A zsűri véleménye: „Jó történetmesélés, hiteles dráma.”
A bárányok
A rendőrautó kerekei megcsikordultak az óvoda előtti kavicsokon, ahogy megállt. Iza a kerítésnél guggolt és egy katicabogarat nézett, ami az őszi napsütésben gondtalanul sétált egy fűszálon.
- Megjött a rendőrség. Elviszik a Gabikát! – kiabálták a középsősök, mire Gabika aznap sokadszor egyszerre kezdett el bőgni, köpködni meg rugdosni.
Iza összeszorította a száját. Tudta, hogy neki kellene valamit tennie, megnyugtatni az öccsét vagy legalább megvédeni, de nem mert odamenni, még rájuk nézni is csak fél szemmel, oldalról. A fiúk erősek, és amikor Gabika verekszik, az reménytelen. „Ököljog van, fiam. Vagy te ütsz, vagy téged ütnek.” Ezt apa szokta mondani. Pedig ez nem igaz. Mert ha apa anyát veri, Iza csak sírni bír, nem mozdulnak a tagjai, mégis pofon fogja vágni az apja, hogy „mit bámulsz, te kis majom”. Gabika meg hiába kezdi püfölni apát, hogy hagyja abba, ő is kikap: „Velem akarsz te kikezdeni? A saját apáddal?” És a végén úgyis mindenki üvölteni meg jajgatni fog. Az arcok eltorzulnak és a hangok összemosódnak egy félelmetes masszává, ami olyan, mint a reggeli köd, amikor az ember a saját cipőjét nézni, hogy valamit mégis lásson. „A lábad elé nézz!” De nincs a lába előtt semmi, csak a kavicsos járda, amin rossz elesni, mert felhorzsolja a térdet, és sokáig fáj. Iza nem tudta eldönteni, hogy melyik a rosszabb: a sebes láb vagy az, amikor otthon verekedés van. De mégis inkább a második.
A zár kattanva nyílt, és az egyenruhás férfiak beléptek az udvarra. Iza összehúzta magát, a homokozó felől hallotta, ahogy Gabika bőg. A rendőrök az óvó nénivel beszéltek, az pedig rámutatott Gabikára meg Izára. A dadus már hozta is a kabátjukat meg a hátizsákjukat bentről.
– Most mi viszünk benneteket haza – guggolt le a kislányhoz az egyik férfi.
Iza félt a férfiaktól, nem bírt megszólalni, csak bólogatott. Gabikát is hozták már. Rúgott, harapott, bőgött, tiszta takony meg homok volt a kis pofája. Úgy kellett húzni. A rendőr bosszúsan tolta be a kocsi ajtaján.
– Huh, mint valami veszett kutya, komolyan mondom – vetette oda a társának.
Az autóban ott ült már Sári is, az iskolatáskáját ölelte és látszott rajta, hogy fél. Iza közelebb húzódott hozzá, de egyáltalán nem érezte magát biztonságban így sem.
A bácsik mondtak valamit arról, hogy hova mennek. Sári emelte fel a fejét egyedül, mintha figyelne. Gabika belekiabált, hogy hiába viszik börtönbe, mert ő úgyis megszökik, és a fejével meg a lábával döngette az első ülést. Iza a pulcsija ujjával megtörölte az orrát, mert ijedtében vérezni kezdett.
Sokáig mentek. Iza arra gondolt, hogy most autóval mennek, mint a Klein ikrek, akiket mindig irigyelt egy kicsit. Gabika elfáradhatott, mert a fejét lógatva elaludt mellette. Sári még mindig a táskáját ölelte.
Aztán megálltak egy ház előtt. Kicsi, vörös hajú néni jött ki. Mosolyogni próbált, de látszott rajta, hogy nagyon izgatott. A rendőrautó ajtaját kinyitották nekik. Először Sári szállt ki. Bemutatkozott. A nénit Hédi néninek hívták. Azt mondta, ő egy nevelőanya. Nála laknak majd, míg a szüleik kicsit megerősödnek és újra tudnak róluk gondoskodni. Iza a házat méregette fél szemmel. Nem volt az ablakon rács, pedig azt mondták, hogy ha elviszik az embert, az olyan, mint egy börtön. Ott a gyerekek mindig sírnak és éheznek. De a kerti asztalon egy tálban alma és szőlő volt, a néni lábához meg egy szürke kiscica dörgölődzött. Gabika ellenségesen nézett, és nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból. A néni odaguggolt mellé.
– Te olyan ügyes fiúnak látszol. Segítesz nekem megetetni az állatokat?
– Ezt a koszos macskát? – kérdezte durcásan a kisfiú.
– Nem – nevetett a néni. – Ő már szépen kiszolgálja magát. De van hátul három kisbárány. Tudod, még nagyon gyengék, cucliból etetem őket. Ha mind segítenétek, megmaradnának.
– És utána megeszed őket, mi?! – szegezte neki a kérdést Gabika.
Sári átölelte a vállát, de a kisfiú lerázta a kezét magáról. Iza odabújt a nővéréhez. Annyira vágyott már egy jó érintésre. A néni mosolygott.
– Tudod, úgy kaptam ezeket a báránykákat. Nem tudja etetni őket az anyukájuk. Nem akarom, hogy elpusztuljanak. Így most én fogok segíteni nekik, míg megerősödnek. Szerintem aranyos játszótársak lesznek.
Iza elmosolyodott. Sári letette a táskáját, kicsit az arca is kisimult. Gabika kézen fogta a nénit.
– Menjünk.
A néni az ajtó felé terelgette őket, ami mellett egy fehér ruhás kedves bácsi volt a falon egy képen. Karján egy egészen nyugodt báránnyal. Iza remélte, hogy ő is itt lakik, és hamarosan megismerheti majd.
3. helyezett: Pataki Anett A hajnal színe című novellája
A zsűri véleménye: „Egyszerű, de szépen felépített, dinamikus történet.”
A hajnal színe
Kata kinézett az ablakon, bele az éjszakába. Már megint Judit járt a fejében, az, hogy talán kedvesebbnek kellett volna lennie az asszonnyal. Ha máskor nem is, legalább a temetésen. Mindketten elveszítették a férjüket. Juditnak legalább gyermeke született tőle, Kata viszont teljesen magára maradt. Azóta fel sem emelte az ecsetet, pedig a vászon szomorúan állt a télikertben, előtte a kihúzott székkel, mintha csak azért állt volna fel onnan, hogy készítsen egy csésze teát.
Ahogy céltalanul leste a falu sötét utcáját és az arra rávetített homályos tükörképét, a mozdulatlanságot megzavarta valami; Judit volt az. Odakint erős szél fújt, jól láthatóan borzolta az asszony göndör vörös haját. Fázósan húzta össze magán a kardigánt, miközben éppen az ő kapuja felé tartott. Kata egy pillanatig habozott, aztán a bejárati ajtóhoz sietett.
– Mit keresel te itt? – kérdezte szemrehányón, bármiféle köszönést mellőzve.
Judit kelletlen arccal állt előtte, de elfojtotta a haragját; kérni jött.
– Azt szerettem volna megkérdezni, hogy amikor… összeszedted Tamás holmiját, nem láttad köztük az apja Bibliáját? – kérdezte csendesen.
– Nem – Kata még véletlenül sem szeretett volna szívességet tenni Juditnak.
– Csak azért, tudod… – kezdte bátortalanul Judit. – Mert oda akartam… oda akartuk adni Bencének, ha már elég nagy lesz, hogy legyen sajátja.
– És nincs nektek otthon elég? – megvolt a véleménye Juditékról, akik minden vasárnap elsétáltak a háza előtt a misére tartva. Nemegyszer Tamás is velük tartott, a válásuk után is.
– Mi azt a Bibliát szántuk neki, és arra gondoltam, ha te nem használod, akkor mindegy…
– Nem láttam, nem volt itt, Tamás biztosan kidobta már.
Judit halványan elmosolyodott, mint aki hazugságon kap egy gyereket. Az a mosoly azt sugallta, hogy „Tamás azt a Bibliát biztosan nem keverte el sehová”, de nem mondta ki.
– Ha mégis látnád valahol… – mondta Judit rövid hallgatás után.
– Na szia – köszönt el Kata, és bevágta az ajtót. Miért kellett ennek a nőnek idejönnie? Miért pont most, késő este? Ilyen gondolatok foglalkoztatták, miközben visszaült a tévé elé.
A váratlan látogatás nem hagyta nyugodni. Különös, hogy Judit éppen akkor jelent meg, amikor őrá gondolt. Mintha megérezte volna, hogy közeledik ez a boszorkány. Az a Biblia biztos valami nagy dolog, ha átjött keresni rajta. Akkor pedig még örül is annak, hogy nem tudta odaadni, mert így megfoszthatta egy kis örömtől a gyűlölt exfeleséget.
Egy kicsit mégis furdalta a kíváncsiság, hogy hol lehet az a könyv. Judit tévedett, vagy nála van, csak elkerülte a figyelmét. Hosszú idő után újra bement a hálószobába. Mióta Tamás elment, Kata a kanapén aludt. Fájt volna egyedül feküdni egy olyan ágyban, ami a kettejüké volt. Most is elkapta a tekintetét az ágyról, és próbálta kitalálni, hova tett volna Tamás valami fontos könyvet. Az éjjeliszekrényhez lépett, és rövid kutakodás után előhúzott egy fakó, bőrkötéses darabot, rajta aranyozott Biblia felirattal. Elég réginek tűnt.
Kata csak meg akart győződni róla, hogy nála van-e a zsákmány vagy sem, most mégis magával vitte a könyvet a nappaliba. Meg akarta nézni, mi olyan különleges ebben a Bibliában, amikor százával hevernek az új példányok a boltban. Fellapozta a sárga papírlapokat. Elsőre nem látott benne semmi különöset, de ahogy haladt előre, úgy sűrűsödtek a ceruzával és tollal betoldott megjegyzések, gondolatok. Bele-beleolvasott, de igazán csak a kötet közepébe ékelt régi papírdarabra vetett idézet ragadta meg a figyelmét: „Önmagával tesz jót a szeretet embere, a kegyetlen pedig saját magának árt.”
A Biblia másnap reggel egy szatyorban lógott Juditék kapuján, Kata pedig sárga és vörös temperát kevert össze egy kis fehérrel, hogy eltalálja a hajnal hűvösen bizsergető árnyalatát.
Különdíj: Háló Gyula különdíja: Angerer Adrienne A föld közepéből inni című novellája. A zsűri véleménye: „Jól felépített történet, saját stílussal.”
A föld közepéből inni
Egy teljesen átlagos napon történt. Egyedül volt, mint mindig. Igazából mióta az eszét tudta, egyedül volt. Gyerekként is már. Megtanult magában lenni. A belső világa nagyon intenzív volt, mindig kitalált valamit, fantáziált. Nem beszélt róla senkinek, szégyellte. Mihaszna dolognak tűnt, hiszen ilyesmit nem várnak el tőle sem az iskolában, sem otthon. Egészen más dolgokat várnak el… Szóval ezen a teljesen átlagos napon épp megengedte magának, hogy ne legyen hasznos. Nem az óráira készült, nem azon töprengett, hogy hogyan érintse meg a gyerekek lelkét a hittanórán. Pedig szeretett ezen is töprengeni. Beletenni a kreatív erőit a Jóisten szolgálatába. De ezúttal sikerült egy kicsit elengednie az önmagával szembeni elvárásait, és ezen a szép vasárnapon nem csinált egyebet, mint… volt. Teliengedte a kádat, és ott üldögélt, lubickolt fényes délelőtt. S a csoda megtörtént: felpattantak a mennyország kapui, megnyíltak a föld eresztékei, a múlt, a jelen és a jövő egy ponttá sűrűsödött, átlátszóvá vált a világ, s mint tiszta víz áradt, ömlött, folyt mindenhonnan mindenhová. Angyalok serege érkezett hangos fanfárral, egy ládát cipeltek, és letették elé. Kinyitották… a ládából fénynyalábokon utazva perdültek-fordultak ki mindenféle lények, boldogtalanok, meg nem valósultak, meg nem hallottak, meg nem látottak… Zsibongtak, kavarogtak, táncoltak, énekeltek, hangoskodtak…
Ő ebből az egészből az égvilágon semmit nem észlelt… egyetlen icipici apróságot kivéve: hogy megjelent a gondolataiban egy kis történet. Egy sztori. Egy fura kis valami, vicces is, meg… igen, igen, abszurd… és… izgalmas… Jólesett ezen gondolkodni, szőni tovább, beleengedni magát ebbe a történetbe. El is határozta, hogy megírja.
Le is ült, rá is tette az ujjait a billentyűzetre. És elkezdte… annyira nem került erőfeszítésébe írni, csak úgy perdültek kifelé a szavak, a mondatok, egymást kézenfogva-húzva… Egyszer csak észrevette, hogy az egyik mellékszereplő már megint ott van, már megint vele kezdődik a bekezdés. És megint. És megint… Próbálta őt visszaszorítani, elvégre nem róla szól a történet. De nem tudta! Ez a fránya kis mitugrász ott fontoskodott, ott tolakodott, mindenáron középpontba akart kerülni! Nem volt mit tenni: egyre nőttek a sorok a keze alatt, s mindben ez a mellékszereplő dominált… Aztán, amikor a végéhez ért a történetnek, levette a kezét a billentyűzetről, és hátradőlt… Nagyot sóhajtott… egy sosem érzett kielégülés sosem elsóhajtott sóhajával… Az angyalok leeresztették a trombitáikat, kifújták magukat. A láda üresen állt, lecsukták a fedelét, s felemelték. „Köszönjük” – suttogták, s csendben szálltak vissza az égbe. A kapuk bezáródtak, a tér kisimult, az idő visszarendeződött…
Nézte, szemlélte a történetet… és akkor összeállt a kép: valójában erről a kis figuráról szól az egész történet… Az ő fontoskodásáról, arról, hogy magát grandiózusnak hiszi. És csak a végén derül ki, hogy éppen ő ad új értelmet a történet címének…
Innentől kezdve a ládából állandó hangos dübörgés, követelőzés hallatszott. Az angyalok csitították őket, de ők kiabáltak, dörömböltek. „Ssss… tudjátok, hogy nem tudunk levinni titeket.” – „Miért nem? Hiszen angyalok vagytok!” – „Nem lehet. Csak ha ő kinyitja a kaput odalent…”
De ő nagyon ritkán nyitja ki… Nem meri. Fél valamitől. Hogy talán nem is volt igaz a csoda. Vagy ha igaz volt, nem történik meg újra. Jó, egyszer megtörtént újra… meg még egyszer… meg még egyszer… de legközelebb biztos nem fog… Inkább imádkozik. Faggatja az Istent, mondja már meg, kit adott önmagának lennie, s mi a dolga ebben a világban… Várja a választ… nem hallja… Hallja viszont a dübörgést a ládából, már annyira hangos, hogy lehallatszik, de minden erejével zárva tartja azt a nyomorult kaput, csikorog a foga is, szorítja a kilincset, elviselhetetlen már a dübörgés, a követelőzés… minden erejét a kilincs leszorításába öli, fáradt már, gyenge, miért nem válaszol az Isten?!? Miért hagyja vergődni……..?
……….
Tíz évvel később még mindig nem meri elhinni, hogy a Teremtő a saját teremtő erejét osztja meg vele, hogy nem kellene erőlködni, csak megengedni mindennap, hogy megtörténjen a csoda… A gyerekszobában ül, ötéves kisfiát hallgatja, aki zenél. Átszellemülten, koncentráltan. Pontosan lehet érezni, hogy ez a zene most születik le… Lezárul a dallam, lekerekedik a kis mű. Megkérdezi a kisfiát: „Honnan jön a zene?” – „A Jóistentől. Ő kitalálja, én meg lejátszom”…
