Az állandók és a változók létét, egymáshoz való viszonyát már az ógörögök is kikerülhetetlen kérdésnek tekintették. Az eleai Parmenidész filozófiai alapállása az volt, hogy a világban minden örök, öröktől fogva létező és ezért változatlan. Vele szemben az epheszoszi Hérakleitosz hívta fel a figyelmünket arra, hogy „egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember”. Platón a parmenidészi örök és változatlan létezést próbálta meg összhangba hozni a hérakleitoszi állandóan és folyamatosan változó világgal. A kettő egyszerre való létét – a valóság és a látszat egymáshoz való viszonyát – Platón a barlang mítoszának történetével értelmezte.
Isten örökkévaló, az ember mulandó
A kereszténység világképe – pontosabban annak bibliai magyarázatai – hasonlóan két világot feltételez. Egyrészt Isten világát, amely az emberszem számára láthatatlan és örök, másrészt az emberi világot, amely mulandó és állandó változásban van. Az időnek és az elmúlásnak kitett emberi világ Isten teremtménye, amelyből egyedül ő tudja beemelni saját isteni világába az embert. Isten világa hatással van az emberi világra, de fordítva ez nem igaz. A mulandó nem tudja befolyásolni a múlhatatlant. Ezért vet el a kereszténység minden olyan törekvést, amely azt képzeli, hogy az ember irányíthatja, befolyásolhatja az Örökkévalót.
Maradandót alkotni
Ha él is bennünk az az ösztönös vágy, hogy maradandót, örökkévalót hozzunk létre, arra, hogy meg is tehessük, esélyünk sincs, mivel nem rendelkezünk magunkban a maradandóság írmagjával sem.
Weöres Sándor Ars poetica című versében épp erre emlékeztet:
Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget…
És ezért ajánlja – mint megértett megoldást – az örök igékkel való kapcsolatot a költemény zárásaként:
Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.
Nádler István: Parmenidész és Hérakleitosz dialógusa II. 
Nádler István: Parmenidész és Hérakleitosz dialógusa III.
A szemlélődés az első
És itt érdemes megértenünk, hogy mi az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy el tudjuk fogni a „fénylő forró igéket”. És ez a csend: a visszavonulás, a nem cselekvő cselekvés, a szemlélődés ideje.
Korunkat a hatékonyság eszméje határozza meg a gazdaságban, a vezetésben, a pedagógiában, a házasságban, a gyereknevelésben. Mindenütt. Olykor még az egyház, a hívők közösségében is. Ennek az az illúzió az alapja, hogy tudjuk, mit kell elérni az élet különféle területein, és ezért csupán állandóan tevékenykedni kell a cél érdekében. Ebből viszont az következik, hogy újat nem tudunk mondani, mert mi sem hallunk újat. Belül. Az állandó zakatolás, tevékenykedés, ingerkeresés nem engedi, hogy lelkünk mélye a szokásoson kívül bármit is elfogjon magának. Pedig szemlélődés nélkül nem láthatjuk másképp a világot, a dolgokat, magunkat.
Paul Cézanne órákig volt kint mozdulatlanul egy tájban, mielőtt festett volna. „A táj bennem gondolkodik: én vagyok a táj öntudata” – mondogatta.
Ha nincs szemlélődés, ami marad, az az állandó tevékenykedés, vagy akár a hiperaktivitás. Ami magáról azt hiszi, hogy az az élet, ami csinál. De ritkán lesz benne az élet újdonsága, frissessége.
Az imádkozás nem cselekvés
Orando et laborando. Ez a rövid jelmondat olvasható valamikori kollégiumom bejárati falán. Imádkozva és dolgozva. Vannak, akik úgy értelmezik ezt az igazságot, hogy az elsődlegesnek mondott ima dolga a másodlagos munka eredményességéért való könyörgés. Pedig épp arról van szó, hogy az ima nem célt, megvalósítandó feladatot tűz maga elé. Az ima önmagáért van, nem a sikeres munkáért. Mert az ima Istenben való elmélyedés. A szemlélődő élet elsődleges a tevékeny/cselekvő élettel szemben. Mert csak abból születik igazi cselekvés, nem csupán tevékenykedés. Mert az igazi cselekvésben teremtés, valami új mutatkozik meg. Az állandót, az örökkévaló Istent nem a tevékenységekben érjük el, hanem ő ér el bennünket akkor, amikor rá várakozunk.
Ha nincs elég időnk a várakozásra, a szemlélődésre, akkor könnyen meghalunk Isten számára, akkor „Isten meghal bennünk”, és helyette a változók istenülnek meg. Az egészség válik istennővé, a szépség, a karrier, a vagyon, a biztonság, a szerelem, a látványosság lesznek az istenek. És mivel megistenítjük őket, ezért állandó foglalkozást követelnek maguknak.
A lélek nyugalma szent
Isten a teremtés hatodik napja után megnyugodott minden teremtő munkájától. És a hetedik napon, egész nap, nem folytatódott tovább a cselekvő teremtés. És ezt a napot, a hetediket szentelte meg. Nem a cselekvő napokat, hanem a nem cselekvő napot. A hetedik nap olyan erő, amely új cselekvésre mozgósít. A hetedik nap lényege nem a nem dolgozás, hanem a visszavonulás, a külső ingerektől és impulzusoktól való tartózkodás, hogy a lélek és az elme szabad lehessen Isten számára. A bibliai történetek sokasága bizonyítja, hogy a pusztahely, az üres tér és idő az egyik legalkalmasabb Isten számára, hogy valami újat kezdjen az emberrel. Ott van Mózes az égő csipkebokornál, aztán a kövön éjszakázó Jákob Bételnél, aztán a szent sátorban éjszakázó fiatal Sámuel, a Hóreb hegyen barlangba bújt Illés próféta, a pusztába vonuló bemerítő János. De Jézus is negyvennapos egyedüllétre vonul, mielőtt a nyilvánosság elé lépne.
Ha valaki úgy akarja látni a világot, az életet, amilyen valójában, és az alapján akar cselekedni, annak szeretnie kell a csöndet, az elvonulást, a külső ingermentességet, hogy megérezze lelke mélyén azt, amit Isten mond, mutat neki, amit Isten akar, hogy tegyen.
Háló Gyula
