Az evezők

Ujvári Anna bölcsész, író, költő

Anna a Comenius-csoport alkotótáborainak állandó résztvevője. 2019-ben az alábbi gondolatokkal érkezett a táborba:

„Tapasztalatom szerint az írás és költés olyan, mint egy állandósult kórállapot: attól, hogy egy orvos nem állít ki leletet az emberről, még ott rejtőzik a csontjaiban. A lényéhez tartozik. Én ilyen diagnosztizálatlan író vagyok. Soha nem adtam ki semmit, mindig kerültem a helyzeteket, ahol vállalnom kellett, amit írtam. Mégis állandóan írok, vagy azt hiszem, hogy írok, ha nem a kezemmel, hát fejben, elmaszatolva a papír és a gondolatok formai határait, összemosva a valóságos alkotás élményét az elméletivel. Sokszor eldöntöttem már, hogy nem csinálom tovább. De bennem maradt, visszatért mindig. Ez az én »mégisem«, ez a makacs túlélés, amivel belém fészkelte magát betű és szó, ez a mégis-írás, félelem és bizonytalanság ellenére, mégis. Mert szép, mert gyógyít, mert szabad. Mert akarom.”

Ebben a bejegyzésben a közelmúltban, a karantén idején készült Ujvári Anna-írásokból mutatunk be néhányat.

Az evezők – Ujvári Anna novellája

Nem mondta otthon, csak hallgatott, amikor azt kérdezték, milyen volt a napja, vagy konok vállvonogatással felelte, hogy „jó”, esetleg „semmilyen”, majd, amint magára maradt szobájában a házi feladatokkal, félretolta a tankönyveket, és nekilátott üres füzeteket megtölteni rajzokkal lányokról, hajókról, farkasokról, vagy verseket írni őzekről és csillagokról, míg el nem jött a lefekvés ideje.

Matematikából korrepetálásra járt, de nem sikerült javítania, a legutóbbi dolgozatírás közben is olyan bénultság fogta el, hogy egyetlen számot sem tudott leírni, üresen ásított arcába a papír, és kicsöngetéskor az asztalra borult, karjai közé kulcsolva az arcát, mert nem akarta látni az osztályt, ahogy elsétálnak mellette („látod a Patakit, jó közelről nézi”), és a megválaszolatlan feladatok hullámosak lettek égő szemei előtt. Tudta, mi volna a dolga, hogy gyakorolnia kellene. De a versek írása és a rajzolás fontosabbak voltak a matekházinál. A lányok és a farkasok pajzsot vontak köré, a kétismeretlenes egyenletekről azonban ezt nem lehetett elmondani. Nem járhatta az iskola folyosóit X-re és Y-ra gondolva, ők nem védték meg a rá vadászó szavaktól és pillantásoktól. De ha a nagyszünetben az iskolaudvar szélén állva elnézte a labdát kergetők és ugróiskolázók csoportjait, a bizalmasan összenevető lányokat meg a nagyhangú fiúkat, el tudta képzelni, hogy farkassá változik, gyorsabb lesz a szélnél, átugorja a kerítést, és a folyópartig meg sem áll, ahol a lakótelep véget ér, és a vízmosta híd beleível az estébe.

Szerette a partot, oda jártak szombatonként sétálni a szüleivel. Pontosan tudta, mit csinál majd ott, hogyan él farkasként: nyulakra vadászik és a holdat siratja éjszaka, a falka vezére lesz, mert a lakótelepen és a labdát rugdaló fiúkon túl nem volt olyan félelmetes a világ, a folyóparti falkában méltó helye volt, farkastestvérei mellett elegendő bátorsága harcolni. Ha tornaórán az arcába rúgták a labdát, vagy elgáncsolták váltófutás közben, a teliholdra gondolt, meg magas fű közt szaladó szürke árnyakra. Ez segített.

Szerdán ő volt a hetes, és az osztályteremben kellett maradnia nyolcadik óra után, hogy Dobronyival közösen lemossa a táblát, és felrakja a székeket az asztalra, és Dobronyi hosszú perceken keresztül gyötörte fáradhatatlanul. Akkor sem hagyta abba, amikor már mindennel végeztek és az osztályfőnökre vártak, hogy ellenőrizze a munkájukat, mielőtt hazaengedi őket. „Az egyetlen jó dolog benned, hogy kussolsz”, közölte vele Dobronyi indulatok nélkül, szárazon, és közben átnézett rajta. Erre nem volt mit mondani, ahogy a többi vádra sem, amiket már meg sem tudott különböztetni egymástól, ahogy rideg, kitartó lökésekkel csaptak át rajta. Inkább csak hallgatott, lehajtott fejjel, a megadás áttörhetetlen ellenállásával, és a partra gondolt, ahol jeleket rajzolt a homokba, meg ahogy elmosta őket a víz. Az apja lépteire. Az anyja hangjára. A hétvégére, a napsütésre, azokra a hosszú sétákra, ahová nem követhette Dobronyi, a matekházi vagy a többiek. A fákra, a lecsüngő ágakra, ahogy a folyó hátát fésülik.

A következő héten tornaóra helyett evezni vitték őket. Rikító mentőmellényt adtak rájuk és négyesével kenuba ültették őket. Az oktató, akinek szigorú szemöldöke volt, nem ismerte az osztályt, nem tudta róla, milyen gyáva, és hogy a tápláléklánc alján a helye, a kenu elejébe ültette őt. A mögötte ülőknek az általa diktált ritmust kellett követniük. Az idegen felnőtt jelenlététől megszelídült osztálytársak olyan hallgatással idomultak a helyzethez, ami alatt fortyogó düh feszült. („No, várj csak.”) A víztükör üvegfelszínét áttörő evező csobbanásai, a karjaiban felfedezett erő, amiről nem is tudta, hogy létezik, a folyó ismerős illata furcsa, vad érzést fakasztottak benne. Félelme új ízt kapott a szájában. Nem látta a többiek arcát. Mögé soroltak, szótlanok voltak. Tartották az ütemet, eveztek.

Jobban belegondolva, akár farkasok is lehettek volna. Akár csillagok.

Suhant a vízen, látta az integető fákat a parton, az üresen maradt homokot. Felettük merészen ívelt a híd.

Nagy levegőt vett. Mélyre merítette evezőjét a habokban.

Tündér

Dermedt rügyeket bontogatnék,
mint egy elcsépelt tavaszi hasonlat,
gyanakvó kis ágaidon.
Soká tartott a tél, tudom,
hogy fázol még, és tudom, mit tesz a fájdalom emléke, meg
a csontig csókoló fagy.
De most szárnyak surrognak
körülöttünk, lemondva az összes
járat, zárva az üzletek,
nem indul a kisvasút, ketten
maradtunk, semmi nincs köztünk
és a világűr között, a bolygók
kerengésének távoli légörvénye
simogatja csak napsütötte, kék
hallgatásunkat, és remélem, ez a
váratlan világbéke nem rémít el
közelemből, nem rebbensz tova,
hanem itt maradsz velem, és ahogy
az a természet rendje,
virágba borulsz,
vad kishúgom.

Üres szék

Az elfelejtett játék kockád,

a félbemaradt nevetésed,

a fahéjas-habos kihűlt kávéd,

és várakozásom –

vagyok.

Lugasversek

Felleghasító,

Zúgó gép, vigyázva szállj:

Fecskeraj csapong.

******

Csöpp veréb áll őrt

éberen, míg társai

eprünket eszik.

******

Menny dörög talán,

vagy kotnyeles szomszédunk

zajong kertjében?

******

Tücsköt-bogarat

összehord a csacska szél –

zeng belé a rét.

******

Pinty száll félénken

itatónk peremére,

közben szemmel tart.

******

Rónán ballag át

szürke hasát vonszoló

vén felhő-állat.

******

Csendes vizű tó,

ámde – placcs – játszi szárnyon

kiskacsák jönnek.

******

Bugyborékoló

eső és nevetésed

emléke: mosoly.

******

Tóparti padon

hunyt szemekkel üldögél

testem, s visszavár.

Együtt

Egy gyönyörű múlt a most,

harmat lepi a gondolatot,

hogy reggeltől estig szárnyaimat izmosítom,

mert kirepülni készülök belőle.

A tó fent

A dagadó felhők, azt hittem,

elveszik tőlem az eget,

de rémült fújkálásom nélkül is

továbbálltak maguktól –

azóta csak ámulok

a kék felett:

milyen mély!

Madárdal

E kert zúgó-zöld tengerében ringatózom, az idő kapunkon kívül toporog, örökkévaló ez a hely és ez a tavasz, melyben pihényi pillanat az én, és nem-létező túl a semmi, itt gyógyulok énekelve halkan, míg szepegő szőlőnk fürtjeivel incselkedik a szél. Vízfestékbe merített, vattafehér fellegek, várjatok még – jövök!

Ujvári Anna