Évek óta visszatérő módon ragad magával egy XVI. századi spanyol szonett. A legváratlanabb helyzetekben jutnak eszembe sorai vagy kifejezései. Nincs magyarázatom arra, hogy miért nem törlődik belőlem, sőt egyre mélyebbre hatol belém. A vers a megfeszített Krisztus iránti vágyódás, szeretet és kötődés egyszerű és mégis fokozhatatlan állapotának vallomása. Mely végül odajut, hogy nem is tudja megmondani, miért szereti, miért keresi megfeszített imádottját. Mert aki meg tudja mondani, az…
Szóval talán ezért is égtek belém ennyire ezek a szavak, mondatok.
„sóvárogni utánad”
„az eget ígérted”
„szeretni ösztökél szerelmed”
És a végéig tudja fokozni:
„…mit remélek, nem remélném,
úgy keresnélek, ahogy most kereslek.”
Később tudtam meg, hogy ez a szonett nem véletlenül hatott ilyen erősen. A spanyol költészet mind a mai napig táplálkozik ebből a versből. Szerzőjeként számos név merült fel: San Juan de Ávila, Miguel de Guevera vagy Lope de Vega. Gondolati ihletőjeként pedig a kor misztikusait említik. Bár kezdetben mindezeket nem tudtam, ismeretlenül is végleg megragadott. De lássuk a verset!
A MEGFESZÍTETT KRISZTUSHOZ
Ó, Istenem, sóvárogni utánad
nem ösztökél, hogy az eget ígérted,
nem is a pokol rettegése késztet
életemet megbánni, hogyha bántlak.
Te ösztökélsz, Uram, és az, ha látlak
kereszten megcsúfolva függni téged,
és az, ha megsebzett testedre nézek,
s hogy prédája vagy kínnak és halálnak.
Végül szeretni ösztökél szerelmed,
még ha az ég nem is vár ott a végén,
s ha nincs is pokol, szívem félni gerjed.
Adnod se kell, anélkül is szeretlek,
mert hogyha mit remélek, nem remélném,
úgy keresnélek, ahogy most kereslek.
Miguel de Guevara (Vas István fordítása)
A kép: A szonett Miguel de Guevara 1638-as könyvében
Már egy ideje tudtam, hogy az a létérzés, az a Krisztushoz kötődés, amit a középkor ismeretlen szonettbe préselt, engem is késztet, hogy lefessem Krisztushoz kötődésem módját. És Jézus mennybemenetele, ami egyébként is oly sokat foglalkoztat, egyre inkább vonzott magába, ha megérthetetlenül is, de elmondjam, ahogy hiszem őt most. Így adatott, hogy a mennybemenetel napja és pünkösd ünnepe közötti időben végre úgy értsem belül, hogy leírhassam. Igazából ez az alábbi vers hosszú előtörténete.
A MENNYBE MENT JÉZUSHOZ
elmondja János a mennybemenetel után
Ó, Jézusom, vágynom utánad
kellene? Most mégsem fogok.
Állok és nézem a helyed
ámulva, hogy nincs bennem bánat.
Nem tudom, nem érzem hiányod,
hogy eltűntél szemem elől.
Hiába rejt titkos felhőd,
mégis tudom, hogy itt vagy. Látod?
Azt hittem, ide búcsúzni hívsz
halk olajfáid csendjébe
– idézni azon éjszakát –,
de nevetésed innen kivisz.
Kiléptél? De itt maradt lényed,
titokzatos szép önmagad
bebújva minden zugunkba
mint éltető varázsos lényeg.
Megfognálak, de semmit fognék,
ha te ragadsz meg, itt vagyok.
Nem látlak, de észreveszlek,
feszítesz belül, mint hordót ék.
Ha eszembe adod: megértem,
szél fújja a fákat: te fújod,
ha várnom kell: megállítasz.
Arcod világít a sötétben.
Szemem vak, hogy jól lássalak,
elmentél, csak hogy itt maradj,
amit most adsz, minden arany,
a többi – most már látom – salak.
Vajon sejtette-e az a XVI. századi testvérem, hogy ötszáz év múlva rajta keresztül bennem Krisztus erősödik? De jó lenne megölelni ezért.
Háló Gyula
