A kirándulás
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy 4. b osztály. Az erdő alján volt az iskolájuk, így hát gyakran eljártak kirándulni.
Egy napon jóval túlhaladtak a Mezítlábi rét határán.
– Hűha – rikkantotta Julcsi –, meg se kottyant nekünk ez az út, menjünk tovább! Mentek hát, vígan mendegéltek.
– Nézzétek, de aranyos mókus! – kiáltott fel izgatottan Kristóf.
– Dió van nála, a kis mancsában! – tette hozzá Panni.
– Bizonyára ott lakik a fa odújában, és most hazafelé igyekszik – így Peti.
– De hiszen ez a bokor tele van állatokkal! Figyeljetek, cinkék, rigók, verebek, ha közel jöttök, halljátok a nagy életet, ami odabent van! – kiáltotta Vencel.
Egyszer csak egy barlanghoz értek. A bejáratát szinte teljesen benőtte a borostyán. Egész közel mentek hozzá, be akartak kukkantani, de szinte útjukat állta a növény. Megtorpantak. Álltak egyik lábukról a másikra.
– Hogyan tovább? Bemenjünk vagy ne, kukucskáljunk vagy bújjunk bele, hogy legyen? – kérdezte Samu.
Azt a döntést hozták, hogy óvatosan és halkan bemerészkednek, ki tudja, lakik-e bent valaki, esetleg mély szakadék van a sötétben…
– Óvatosak legyünk! Jobb félni, mint megijedni! – kiáltotta Bence.
Lopakodtak, osongattak, amikor valami iszonyatos félelem mart bele mindnek a szívébe. Egyedül Miron ment tovább, a többiek csak megmeredtek és moccanni sem bírtak. Miron visszajött, arca hófehér volt, és csak a kezével intett, hogy kövessék őt kifelé a barlangból. Lerogyott a földre, és remegő hangon ezt suttogta:
– Borzalmas dolgot láttam. Egy szürkésfekete, undorító lényt, dögletes bűzt árasztott, hatalmas karmai voltak, aludt, álmában mosolygott, azaz dehogy, vicsorgott, nem voltak szempillái, annyira, de annyira gonosznak látszott. Hatalmas a termete, több méter magas lehet, te jó ég, ha az idejön, egy pillanat alatt lenyel mindnyájunkat.
– A hátán sötét bordó tarajok, négy orrlyukából füst szivárog – mormogta Dodi.
– Honnan tudod? – lepődött meg Miron.
– Olvastam róla, de nem gondoltam, hogy valóságos! Maga a gonoszság ez a lény, az ő munkája a félelem, a veszekedés, a gyűlölet, a hazugság, az árulás, a rosszindulat, a háborúk, az irigység, a rágalmazás.
– Akkor el kell pusztítani! – határozott Kristóf.
– Hogyan?! Nyilván tettek már rá kísérletet! Ahogy elmondjátok, iszonyatos ereje lehet, mi meg gyerekek vagyunk, semmi fegyverünk, erőnk is még alig – mondta Dorina.
– Menjünk haza! – suttogta Jázmin.
Már indultak volna, ólomlassúsággal, amikor hirtelen, a semmiből eléjük ugrott a Sárkány.
– Nocsak, nocsak, ezer éve először látogatóim vannak, és máris indulni akarnak?! – olyan szívbe markolóan gúnyos volt a hangja, hogy meredten álltak, némán, még egy nyögés se telt a kis csapatból.
– Nem adjuk olyan könnyen magunkat! – lépett elő az összes bátorságát összeszedve Zazi.
– Harcolni fogunk! – üvöltötte Dani.
A csupa izom kislegényeket a Sárkány egy leheletével méterekkel dobta hátra.
A gyerekek elkezdtek egymás felé húzódni, és megfogták egymás kezét, nagyon erősen markolták, fogalmuk sem volt, hogy kinek a kezét, mert a szemüket nem vették le a Sárkányról.
– Együtt hatalmas erőnk van – suttogta Kriszta néni.
Összekapaszkodva, kétségbeesve, sárkányebédnek gondolva magukat álltak, amikor elkezdett egy buborék nőni köréjük.
– Hát van ilyen! – kacagott Özséb. Az áthatolhatatlan, széttéphetetlen buborék, amit senki sem tud előhívni, de eljön, amikor szükség van rá.
A Sárkány meglepődött. Szeretett volna ebédelni, és dühös lett, hogy meg kell küzdenie az ételért.
– Játszotta már ezt velem ötezer éve egy kis csapat, és tudom, hogy mégiscsak én fogok győzni. Mindössze az kell, hogy egy kicsit, picikét összevesszetek bent, egymást hibáztassátok egy gyűszűnyi sérelemért, és a buborék szét fog pukkanni! Jó lesz majd látni a félelemtől elfacsarodott arcotokat!
A nevetése olyan sötét volt, hogy a legerősebb embernek is inába szállt volna tőle a bátorsága.
Tényleg ez jött, eltelt pár óra, alkonyodott, és az egyik gyerek rálépett a másik lábára. Az feljajdult és meglökte a harmadikat. Ennyi elég volt hozzá, hogy a védőrétegük olvadozni kezdjen.
– Hát akkor mégiscsak lesz vacsorám! – gurgulázott a Sárkány.
– Minden rossz, ami történik velünk, átfordítható jóvá! – kiabálta Nesi, és mivel ő sosem emelte fel a hangját, abbahagyták a lökdösődést.
– Fordítsuk hát jóvá a helyzetünket, fogjuk meg egymás kezét, és apró lépésekkel induljunk haza! – fogta össze a csapatot Kriszta néni.
– Merre van most a hazafele, ebben a sötétben nem tudjuk! – sóhajtotta Nóri.
– Én érzem, hogy merre, nagyon vágyódom már az édesanyám után! – mosolygott Zsófi. No, erre kézen fogva araszolni kezdtek hazafelé.
A Sárkány türelmesen várt, közben iszonyatos vicsorgásokkal lopakodott körülöttük, majdcsak összekapnak, merre van az előre, aztán rátaposnak a versengés gombájára, no, az majd segít, esetleg az önzés vesszője vág egy kis lyukat a buborékjukon, vagy a hiúság tüskéje, hmmm, csak segít?
De nem segített, egyszer ugyan a kételkedés bogyója belekerült a buborékba, de ahogy jött, kituszkolta onnan Nimród. Amikor már az erdőszélre keveredtek, Zita csöndesen megszólalt:
2 Innen már segít bennünket a reménység.
Meg is láttak egy felhőcskét az éjben, pici volt, fényes volt és pont elegendő is volt arra, hogy hazataláljanak a segítségével.
Amikor felnőttek és valaki össze akart velük veszni, csak elmosolyintották magukat, és nem hagyták, hogy legyőzze bennük bármi is a Jót.
Gyermeknapra szeretettel: Mikes Kriszta
