Igazán izgalmas időszakot élünk, amikor a művészetben és a művészekben rejlő motiváció is letisztul, nem csupán átalakulnak a mindennapjaink. Kiderül, hogy valóban a Megváltó munkálja-e bennünk a tettre vágyást, vagy csak az ego az, ami hajt? Igazán akarunk-e, tudunk-e adni a közönségünknek, közösségünknek, vagy csak a színpadi reflektorfény a lényeg…
Az elmúlt hónapok óta minden pénteken délután 17 órakor jelentkezem élő közvetítéssel a Facebookon, hogy átadhassam a bennem is dolgozó Reménységet, az éltető Krisztus szeretetét. Örömmel tapasztalom, hogy sokfelé elérhet az evangélium, és végre a modern eszközökkel is élünk, amikor a hitünkről van szó.
Meggyőződésem, hogy az Úristen nem véletlenül enged meg mélységeket az életünkben. Az idei év sokunk számára nem úgy alakult, ahogyan terveztük – teleírt naptárak ürültek ki, a zsúfolt időbeosztásunk is átalakult, és sokkal inkább lettünk szülőkké, pedagógusokká, mint eddig. Azonban ezekben a hónapokban is velünk az Isten. A kérdés, hogy ezt mi észrevesszük-e. Meg akarjuk-e látni? El akarjuk-e fogadni? Őszintén remélem, hogy a lelkünkben megerősödve jövünk ki a krízisből, és építjük újra munkáinkat, életünket. Ehhez kívánom, hogy legyen elég éles a szemünk és nyitott a lelkünk, hogy meglássuk magunk mellett Jézust a mindennapokban.
Két olyan dal is van, ami mostanában erősen dolgozik bennem:
